Égő homokszem

43

Egyedül feküdtem, így nem meglepően egyedül ébredtem. Remélhetőleg ez nem sokáig lesz így. A reggeli rutinom elvégzése után, az egyetem felé vettem az irányt. Körülbelül annyira izgultam, mint az első napomon, nem értem miért. Talán azért, mert már mindenki tudja, hogy kinek halt meg kije. Nem érdekelt, nem voltam hajlandó a feketén kívül mást felvenni.

Szokásomhoz híven korán érkeztem, de már a terem ajtaja résnyire nyitva volt, így félénken beljebb léptem. Osztályfőnök valamire nagyon koncentrált a kivetítőnél, de meghallotta, hogy már eggyel több ember lett a helyiségben. Lassan a hang forrása felé fordította fejét.

-Tibor. –egy pillanat erejéig megdöbbent. -Jöjjön! Jöjjön közelebb! –intett maga felé, én pedig tettem, amit mondott. Óvóan magához ölelt, akárcsak ezelőtt. -Hogy van?

-Már jobban, köszönöm.

-Szurkoltam, hogy minél hamarabb visszajöjjön. Olyan jó, hogy itt van.

-Még nem volt alkalmam megköszönni tanár úrnak a fuvart, és a vigasztalást, meg az órák anyagait. Köszönök mindent.

-Ugyan fiam. A lényeg, hogy könnyebb legyen átvészelnie ezt a nehéz időszakot.

-Hát... tényleg ráfér a könnyítés.

-Jut eszembe, az igazgató úr várja. Magam sem tudom pontosan miért, de azt kérte ahogy visszatér üzenjem meg.

-Rendben, órák után meglátogatom. –mondtam, de valójában nem értettem mi oka lenne a beszélgetésre velem.

Helyet foglaltam a jól megszokott padsorok egyikében. Ahogy telt az idő, egyre többen szállingóztak be. Nem volt meglepő az emberek reakciója. Aki észrevett az is inkább elkapta a fejét, és minél távolabb ült le. Nem is igazán akartam nézni a bejáratot, csak egy ember miatt. Mielőtt beléptek volna megismertem a hangját egy kacajnál. Robi, mögötte Bence és Marci, hát persze, hogy ők az utolsók. Marcell gyorsan végignézett a sorokon, és ahogy megpillantott nem is nézett arra tovább, a barátaihoz fordult vissza beszélgetni. Elég távol voltak, így nem halottam miről szólt a csevej.

-Nem kellene odamennünk hozzá? –szólt Robi. -Biztos jól esne neki egy kis támogatás. Olyan magányosan ül ott.

-Ja, látszik rajta, hogy megviselte. –támogatta az ötletet Bence.

-Menjetek csak nyugodtan. Én nem szeretném megzavarni a bajnokot. –csöpögött a gúny Marci hangjából.

-Most miért ez a hangnem? Nagyon szépen helyt állt, nyert, annak ellenére, hogy az apuja akkor már a kórházban volt. –védte meg Robi a fiút.

-A verseny fontosabb volt neki, mint hogy az apja mellett legyen. –folytatta a vörös.

-Nem tudhatjuk pontosan mik történtek. Egy dolog biztos. Most barátokra van szüksége. Én megyek.

-Én is. –indultak meg Bencével, Marci pedig tőlük messze keresett helyet magának.

Annyit láttam, az incidensük után hogy Marcin kívül a két fiú közeledett felém.

-Szia, Tibor!

-Sziasztok!

-Hallottuk a híreket, és mindketten a részvétünket szeretnénk kifejezni feléd.

-Köszönöm srácok.

-Szabad? –figyelt fel a mellettem üresen tátongó helyekre Róbert.

-Persze. –mondtam, és egyik felől Robi, másik felől pedig Bence ült mellém.