Égő homokszem

60

Ültem a családi asztalnál, és a reggeli kávémat kortyolgattam. Pont olyan íze van, mint mikor még frissen volt bennem ez az egész. Amikor már minden más volt, de még nem fogtam fel, hogy mivel is jár. Milyen sok idő lesz, mire már nem fog fájni annyira. Lassan indulok vissza. Haza. Marcihoz... ezt is el kellene kezdeni valahogyan... észrevétlenül felvezetni, hogy ne hirtelen fájduljon meg valakinek tőle a lelke.

Már álltam volna fel, hogy akik fent vannak azoktól elbúcsúzzak, de ekkor Janka lépett be a helyiségbe, Robi szorosan mellette, kezük összekulcsolva. Nemrég kellhettek ki az ágyból. Mindkettejük haja kócosan, és még pizsama van rajtuk. Elkezdtek edényeket pakolni. Annyira el voltak foglalva, hogy észre sem vettek. A másiknak lopva csókot adva kezdtek főzni, valami viszonylag tápláló dolgot.

Én csak csöndben néztem őket, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi Marcellel is pont így nézhetünk-e ki, mikor reggel felkelve ügyeskedünk. Mi is ennyire indokolatlanul vidámak vagyunk, minket sem érdekel hogy gyűrte össze az ágy a másikat, mennyire karikás a szeme, mennyire állnak rakoncátlanul a tincsei, vagy hogy mennyire hangosan kordul fel a gyomra? A lényeg az együtt töltött idő. Nem is fontos mit csináltok pontosan, csak az hogy együtt csináljátok. Úgy tökéletes a pillanat ahogy.

Ennek a számukra tökéletes pillanatnak lettem tanúja most én is. Ami nem volt baj. Fordítva viszont... pont ezt a közös boldogságot nem oszthattuk meg senkivel. Nem láthatta senki, de attól még létezett. Ugyanígy, egymáshoz tapadva kezdtek el valahogy az asztalhoz vonulni, hogy helyet foglaljanak, csak ekkor láttak meg engem. Kicsit szégyenkezve kezdtek el távolodni a másiktól.

-Folytassátok csak, nyugodtan. Mintha itt sem lennék. Amúgy is menni készültem.

-Várj! –szóltak utánam mindketten. -Maradj még egy kicsit. Egyél te is. Eléggé elmértük a dolgokat neked is jut.

-Palacsinta? –mosolyodtam el. -Azért remélem nem sóztátok túl. –mondtam, mire nevetni kezdtek.

-Hát Robi kóstolt, szóval...

-Hé! –csikizte meg a lány oldalát. -Bár való igaz, a te ajkadnál semmi sem édesebb. –adott neki egy rövid csókot.

Feltöltött, hogy már nem feszengtek a társaságomban. Ennyi könnyebbségük volt, hogy nem kellett visszafojtani az érzelmeiket. Tudom milyen rossz érzés. Mikor ott ül melletted, és csak azért kell kihagynod mert valaki más is meglátná. Borzasztó.

-Jó reggelt fiatalok! –köszönt nekünk anyu. -Úgy hallom jól elvagytok. Az illatok sem rosszak. –nézte középen a szerelmespár művét.

-Csókolom. –szólt Robi félénken.

-Jaj, Robikám, hagyd már, ezt megbeszéltük.

-Robikám? –néztem anyára felhúzott szemöldökkel.

-Szeptember óta szinte családtag. Minden hétvégét itt tölt. Nem úgy mint te.

-Csak azt ne mond, hogy olyan, mintha második fiad lenne.

-Nem, Tibi, abból te is bőven elég vagy. Egyszerűen megszerettem, mint a keresztlányom barátját.

-Köszönöm. –húzta ki magát Robi.

-Ha te is hoznál ide egy fiatal lányt, akivel komolyan gondolod, felépíthetnék vele is egy ilyen kapcsolatot.

-Ne aggódj. –húztam számat gúnyos félmosolyra.

-Micsoda? –néztek rám kérdőn mindannyian.

-Mennem kell. Majd valamikor még beszélünk, öröm volt így is. –szóltam, majd szinte kisuhantam az ajtón.