Égő homokszem

Mit rontottam el?

Nem... az nem lehet hogy... hogy ő, akit én... én szerettem. Miért? A sulitól egészen hazáig futottam. Jó kis edzés, ha már a versenyem elmaradt. Direkt nem haza jöttem, hanem menni akartam hozzá. De... ő nem várt engem. Vagyis, mással várt. Nem is várt, hanem lecserélt. Nem tudok most normálisan gondolkodni.

A könnyeim már kimarták a szemem, amik szinte égtek, mivel futás közben a szél is erősen fújta őket. Ahogy kinyitottam az ajtót szembe került velem az egész család, akik csak kétségbeesettem bámultak rám. Nem tudtam mit mondani, csak felrohantam a szobámba, becsuktam az ajtót, és bőgni kezdtem a sarokban. Összekucorodtam. Vissza akartam menni az időben, az elejére amikor még minden olyan szép volt. Amikor még akit szerettem viszont szeretett.

-Tibi. –szólt egy hang az ajtóm mögül. -Bemehetek? –kérdezte, de én nem mondtam rá semmit. Lassan kezdett nyílni az ajtó.

Pár másodpercig keresett a szobámban, majd észrevette hogy hol vagyok. Kezeimmel szorosan takartam a fejemet, de tisztán hallatszott ahogy kisfiúként itattam az egereket.

-Tibor! –szaladt felém, és vigasztalni próbált. -Mi történt?

-Ő... ott... ott volt egy másik fiúval... én annyira szerettem Janka... nagyon szerettem. Miért csinálta ezt? –borultam vállára. Ő erősen tartott, és engedte hogy magamhoz szorítsam.

-Lassíts egy picit. Nyugalom. Lélegezz. Mondj el mindent, szépen lassan.

-Elmaradt a mérkőzésem. Azt mondta, hogy a kosármeccsen lesz. Én... odamentem. Keresni kezdtem, de sokáig nem találtam. Majd ott volt, egy magas szőke játékossal. Csókolóztak. Észrevettem. Próbált magyarázkodni, de...

-Ezen nincs mit magyarázkodni...

-Megcsalt. –fakadt ki belőlem, újból jó adag sós folyadékkal kísérve. -Miért? Miért nem voltam neki elég jó? Én mindent megtettem érte... mindent megadtam neki. Úgy éreztem hogy ő is szeret. Én bíztam benne. Megosztottam vele a lelki dolgaimat... meg a testieket is. Nekem azt mondta... -próbáltam visszanyelni könnyeim. -Azt...azt mondta hogy... én vagyok élete szerelme. Hogy voltam ennyire naiv, hogy elhittem? Elhittem hogy engem bárki tud szeretni teljes szívéből... Miért hazudott nekem amikor én mindig őszinte voltam? Miért vert át? Miért... miért kellett ez? Miért bántott? Összetörte a szívem... -ahogy ezeket kimondtam, csak egyre jobban kezdtem el zokogni.

-Ne ostorozd magad. Te nem tehetsz semmiről. Nem érdemled ezt. És én szeretlek Tibi. Igaz hogy nem szerelemmel, de szeretlek. –szólt, mire magamhoz öleltem. Viszont a zokogásom nem akart szűnni. -Ne szomorkodj... nem is érdemelt meg egy ilyen srácot. Majd megtudja a kis... prosti miről maradt le.

Próbáltam magamra mosolyt erőltetni, de nem sikerült. Pedig Jankát még soha nem halottam ennyire felbátorodottan szónokolni. Halkan, egyre közeledő lépteket hallottunk, majd nyílni kezdett az ajtó. Apát pillantottam meg, de nem mertem így sokáig ránézni. Nem akartam, hogy így lásson. Janka lassan elengedett, felállt mellőlem, és bólintott a keresztapjának.

-Szabad? –nézett a mellettem lévő, megüresedett helyre.

-Igen. –mondtam félénken. Nem tudtam mit kapok tőle.

-Az a lány csinálta ezt veled? –kérdezte, mire én csak bólintottam.

-Nagyon szerethetted... Gyere. –tárta szét karjait. Nem gyakran látok ilyet tőle. Lassan helyet foglaltam két karja között, amit ő összezárt a hátamon. -Hajh fiam... sokat kell még tanulnod.

-De mit csináltam rosszul? –néztem rá könnyes szemekkel.

-Valamikor nem rajtunk múlnak a dolgok. Ezt... maximum abban rontottad el, hogy túlságosan bíztál benne. Megmutassuk neki mit vesztett rendben?

-Hogyan? –szippantottam.

-Ebből csak erősödni fogsz. Mint lelkileg... mint testileg. Keményen fogunk edzeni. Még a mostaninál is keményebben. Étrendet rakok neked össze. Elképesztően izmos, és erős leszel. Hamarosan úgy is itt az Európa bajnokság.

-De nem úgy volt, hogy készülök a felvételire, meg az érettségire, ezért pihenésképpen kihagy...

-Meg fogod nyerni. Nem hagyjuk ki. Ha kell korábban keltelek, vagy fent maradunk.

Komolyan elgondolkodtam a dolgon. Nem terveztem bele ezt a versenyt a mostani életembe. Ahogy a szakítást sem... a randi helyetti időket erre fogom szánni.

-Benne vagyok. Csináljuk!

-Nem csalódtam benned. –veregette meg vállam. -Akkor holnap várlak a teremben. Most meg menj aludni.

-Köszönöm apa.

-Nagyon szívesen fiam.

Másnap reggel még egy kicsit mindig rosszul éreztem magam, de valami átkattant a fejemben. Felöltöztem, és mintha mi sem történt volna sétáltam le a nappaliba. Nem hagyom, hogy a fájdalom tönkre tegyen. Én teszem tönkre őt.

-Mit ehetek? –fordultam apa felé.

-Még nem vagyok készen a tieddel, de tessék. –tett ki tányéromba abból amit ő is evett. Igazából tojás volt, és valamilyen saláta. Majd ez segít. Meg az edzés.

Már korán elindultunk a terembe. Igazából én akartam... azt akartam, hogy a gondolataim minél jobban elterelődjenek róla. Erre a sport jó megoldás. Apa nem kímélt, miért is tette volna. Hiszen ha gyenge vagy, eltaposnak. Én nem leszek gyenge. Sok erősítő gyakorlatot kellett megcsinálnom. Az kezdeti száz fekvőből biztos lett kétszáz is, mert egy rosszul elvégezett után csinálhattam az egészet elölről. Majd guggolás, felülés. Ezekből ezelőtt is sokat csináltam. Amikor már kezdtem elfáradni, csak akkor jött az ökölvívó rész. Azt hittem, hogy csak pár reflex gyakorlat lesz, utána ütőpajzs, és végeztünk. De ezek után jött csak az igazi feszültséglevezető.

-Jól van, Tibor. Most menjünk a bokszzsákhoz, én tartom neked. –tettem amit mondott. -Képzeld azt, hogy ő az a lány... várjunk nem jó, mert nőket nem ütünk. Szóval, ő az a srác, aki elcsábította előled a barátnődet.

-De ő meg hagyta magát...

-Lényegtelen. Csak üsd! Add ki magadból!

-Hát, jó... -kezdtem el püfölni.

-Most komolyan? Gondolj bele mennyire fájt tegnap. Add vissza a fájdalmat! Nyugodtan, tudod, hogy igazából nem fáj neki, ez csak egy zsák. Gyerünk! Kiabálhatsz, ordíthatsz, amit csak szeretnél!

Felszívtam magam. A szemem előtt lejátszódott a tegnapi jelenet. Mély levegőt vettem...

-Most megkapod, te rohadék! –üvöltöttem, és egy óriásit vágtam az előttem lévő sporteszközbe.

-Ezaz! Folytasd.

-Nem ezt érdemeltem! Piszkosul nem ezt! Hogy lehettél ilyen kétszínű? Ennyire aljas... szívtelen, szemét! –minden ütésem után felbátorodtam. Már nem is figyelmet a számon kicsúszó szavakat. Egyre jobban hergeltem fel saját magam, de nem akartam leállni. Nem éreztem úgy, percek múlva sem, hogy abba kellene hagynom. Még mindig nem kapott eleget, még mindig...

Hangot hallottam kintről, de biztos csak Janka jött be. Ilyenkor ő is el szokott jönni, átmozgatni magát. A hangomtól ekkorra már zsongott a terem. Az ütéseim szinte nekem fájtak... most jó. Utoljára beleadtam mindent, majd lehúztam kezemről a kesztyűt. A mellkasom gyorsan emelkedett fel-le én zihálva kapkodtam a levegőt. A bejárat felé néztem.

Janka ott állt, teljes sokkban, ledöbbenve. Ez nem az a fiú, akit tegnap este vigasztalt. Ő nem ilyen. Ő érzékeny, nem pedig agresszív. Ő... most hova tűnt?