Égő homokszem

8

Egy szépnek tűnő vasárnap reggelre ébredtem. Szeretek ilyenkor hamarabb felkelni, mint a család. Lassan készülődöm, pedig előző este kiválasztottam mit veszek fel. Nem szeretek sietni, főleg ilyenkor nem. A vasárnap az legyen nyugis, elcsendesülős. Felveszem a nadrágom, majd a halványkék ingem. Nem szeretem ezt a színt, ahogy vasalni sem, ezért kénytelen vagyok ezt magamra ölteni. A hajamat szoros copfba kötöm, hogy látszódjon... látszódjon mennyit jelent ez nekem. A vasárnapnak megszokott és kötelező programja van, már gyermekkorom óta. Délelőtt templom, miután hazajöttünk a szent és sérthetetlen családi ebéd. A tükörben nézem a jelét...a jelét annak, hogy van hitem és fel is vállalom. A fülem mögött lévő tetoválás. A keresztem, ami mindig velem van. Már előtte gondolkoztam azon, hogy lehetne ezt valamilyen módon magamévá tenni, aztán bevillant. Mondhatni összeállt a kép, minek darabjai a fejemben voltak. Egy nehéz időszakom volt, minden csak változott körülöttem. Még edzésre sem jártam egy ideig. Csak egy valamiben voltam biztos, hogy Ő most is itt van velem. Elhatároztam, hogy elmegyek és csináltatok valami nyomot ennek. Még aznap reggel sem tudtam pontosan mit akarok. Aztán átléptem a helység ajtaját, és egy kérdés sem maradt bennem. Mintha Ő diktálta volna az egészet. Tudom, nem normális. Ezt mondták, aztán megszokták, és az lett. Rejtegettem, ameddig csak lehetett, leengedve hordtam a hajam, hogy takarja. Nekem nagyon tetszett, úgy éreztem, és még mindig úgy érzem, hogy annak ott a helye. De féltem mások reakciójától. Kaptam a menőn keresztül az őrültségig mindent, de maradt. És maradni is fog. Kettő, egymásra merőleges vonal, ilyen sok mindent jelent.

-Janka, Tibor gyertek! Reggeli, aztán indulunk. –hallatszott a kiáltás lentről.

Még pár utolsó simítás és pillantás mielőtt kilépnék az ajtón. Tényleg jobb így a szemöldököm. Egyszerre értünk ki szobáinkból Jankával, aki most is nagyon csinos volt.

-Lám, lám Tibi csak nem rád erőltette valaki ezt az inget?

-Nem, teljesen magamtól vettem fel.

-Ezek szerint kezded megfogadni a tanácsomat, és színesebben öltözködsz.

-Ne örülj előre, valószínűleg most látod rajtam először és utoljára.

-Pedig nem rossz.

-Csak azért mondod mert...

-Nem. Tényleg így gondolom. Bár mit számít, amit én gondolok. –sütötte le szemét.

-Számít, nagyon is számít. –néztünk újra egymás szemébe.

-Menjünk inkább, nehogy miattunk késsünk el. A templomban találkozunk. –szakította meg Janka ismét a szemkontaktust. Úgy tűnik hiába próbáltam kihúzni a tövist, amit hagytam benne, még mindig fájt neki.

Külön kocsival mentünk. Apa és anya mögött ülve, az autóban csócsáltam a reggeli proteinszeletemet, és próbáltam ráhangolódni az elkövetkező órákra. Ilyenkor már nem beszéltünk. Egyszerűen nem lehet megfogalmazni, hogyan változik át ekkor az ember lelki állapota, és még be se lépett a helyre.

A padok között nézelődtem, nem akartam a családhoz ülni szokásosan az első sorokba. Valami miatt el akartam bújni, elhatárolódni a többi egyedtől. Csak egy dologra koncentrálni. Az utolsó előtti sor ennek megfelelőnek bizonyult, már nem volt arra senki. A közepére csusszantam, hogy akármelyik oldalról akar valaki még beülni a lehető legtávolabb legyen tőlem. Kihelyeztem a pad tetejére az énekeskönyvem, és keresni kezdtem benne az első éneket. Az újonnan kapott órámra néztem. Alig pár perc és kezdődik, már nagy eséllyel nem is fog senki a közelembe férkőzni. Az ének sorait olvastam, és közben eszembe jutott mikor kicsiként unalmamban a hátuljába rajzoltam a könyvnek. Halványan elmosolyodtam, és odalapoztam. Pálcikaemberre kanyarított ívek, amik az izmok lettek volna. A hasán hat négyzet a kockahas jelképeként. A kezén szigorúan bokszkesztyű. Előtte a dobogó, aminek természetesen a tetejére szeretne állni. Így képzeltem el magam a jövőben. És most, hogy ez lettem? Nem tudom. Teljesen mást firkantanék fel hátulra, de a célom az talán nem változott. Amíg ezen nosztalgiáztam, éreztem hogy valaki beül a sorba, és egyre közeledik felém.

-Hogy hogy így itt, egyedül? –szólt kíváncsian Janka.

-Úgy éreztem erre van szükségem, de már mindegy.

-Azok a kicsi Tibi rajzai? –húzta magához a könyvemet.

-Hé, nem engedtem meg.

-Úgy is meg kell osztoznod velem, mert a sajátom a kocsiban hagytam. –mondta, majd elmosolyodott a rajzokra nézve. -Ez te lennél? –mutatott az izmos alakra.

-Én a jövőben, vagyis most, szóval... igen. Én vagyok.

-Hasonlít.

-Na jó, lapozz vissza, kezdődik.

Ezért nem akartam, hogy mellém üljön bárki is. Janka pedig, akarva akaratlanul, elveszi a figyelmem dolgokról. Most is csak azon csodálkoztam milyen gyönyörűen énekel, aztán persze mikor oldalba bökött eszembe jutott, hogy a nagy csodálat közben, nekem csukva maradt a szám.

Ezek után már minden figyelmem az istentiszteletre szegeződött.

,,Ne tévelyegjetek. Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok. Serkenjetek fel igazán és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent, megszégyenítésekre mondom." 1Kor 15,33-34.

Már ez után tudtam, hogy nagyon be fog találni az életembe az ige, bár mindig addig filozofálok rajta, amíg meg nem találom a kapcsolódási pontot.

-Részegség, delírium, kábaság, mámor. Mennyire központi elemek az ember életében...

Tudtam én. Konkrétan a péntek este az egész. Egyre jobban mélyültek a gondolataim, egyre jobban éreztem ez nekem szól. Mit csináltam rosszul? Mit cselekedjek helyette?

-Egyvalamit nem tud a részegség, a delírium, kábaság és a mámor. Nem tud megszabadítani a valóságtól...

A könyökömmel megböktem ekkor Jankát, aki jól tudta mire célzok ezzel. Mennyire igaz. És kicsit később megkaptam a választ a kérdéseimre. Bár mindig csak próbálkozom, teljesen sohasem fogom tudni elkerülni vétkeimet, hiszen belőlem fakadnak. Mindig azt hiszem, nem bírom végig a beszédet, aztán beleélem magam, és nagyon gyorsan elrepül az idő. Elraktározom a fejemben a tanulságot, és magammal viszem, hátha eszembe jut, mikor kell. Érdekes gyerekként mennyire olyan volt ez az egész, mintha rám lenne erőltetve, mostanra pedig már én magam vágyom rá.

-Végezetül pedig énekeljük el...

-Tibi ajánlom, hogy énekelj te is, mert tudom, hogy van hangod.

-Ajánlom, hogy fogok, ha megtalálod mit kell.

Az ének utolsó sorai szintén nagyot ütöttek.

,,Aki úgy szól ma is, ahogy régente szólt, nem változik: az Ő, és az lesz, aki volt."

Már ez emberek kezdtek szállingózni kifelé, én még mindig a padban meredten néztem magam elé. Csak Ő örök. Hagytam, hogy ez kicsit megemésszen belülről. Lassan csak mi maradtunk a templomban. Én és Ő.

-Föld hívja Csiffáry Tibort. –zökkentett ki Janka.

-Figyelj, majd otthon folytathatod ezt, sőt már az autóban is, de most mennünk kell.

Bennem maradt még egy ideig ez az egész. Már itthon az ebéd közben jelen volt a megfelelően kínosan feszülő csönd, én már azon elmélkedtem hogy gurulok el az asztaltól, az utolsó fogás utolsó falata után. Megvárjuk, míg mindenki befejezi, addig nem áll fel senki, ez is a fajta szokás. Egyedül csak Janka tudta, vagyis gondolta mennyire ugrálnak most az agyamban az eszmék.

-Akkor én vállalom a mosogatást. –szólalt fel anyum.

Remek akkor én megyek, és végre magamban lerendezem ami foglalkoztat. Ilyenkor egyedül kell legyek... vagyis sosem vagyok egyedül. Ő mindig itt van velem.