Égő homokszem

17

-Lám, lám... Csiffáry Botond? Barátom, ezer éve...

-Veres Ernő? Téged is lehet látni? A sok munka, mi?

-Ne is mond. Kikészít ez az egyetemi dolog. Nem gondoltam, hogy ilyen sok mindennel jár.

-Nekem is ott az edzősködés, most öt osztály is indult. Sok a gyerek. De a legtöbb munka ezzel az eggyel van.

-Tiborral? Pont olyan, mint te... már amennyit eddig láttam belőle. Tehetséges.

-És kellően makacs is.

-Nem is tudom kinek volt ez a két fő tulajdonsága...

-Marcell pedig bátor, és büszke, de nincs mire?

-Hé... egyébként, mondhatni.

-Jól elintézhették egymást... még mindig kezelik őket.

-Az biztos, mint mi anno. Emlékszel még arra az Európa bajnokságra?

-Hogy is felejthetném el? Még mindig fáj a fejem az ütéstől, mikor rágondolok.

-Nekem meg a gyomrom.

-Nem egy kékfoltot okoztunk egymásnak az szent. –mosolyodtak el mindketten.

-Ami ezt a verekedést illeti...

-Igen.

-Elintéztem mindent a sajtóval, ezek mindenhol ott vannak. Nem vetne jó fényt egyik fiúra sem, se az iskolára. Így pedig megúszta mindenki.

-Köszönöm.

-Ne köszönd... Az én fiam is ugyanolyan ludas a dologban.

-Valahogy meg kellene őket leckéztetni.

-Jó, de hogyan?

-Van egy ötletem...

Találkozott egymással a két szülő, apa, sportoló, volt ökölvívók, barátok. Több órán keresztül beszélgettek a múltról, és a jelenről. Ki gondolta volna, hogy a fiaik egyszer így kötnek ki, és ez hozza őket újra össze. Helyén tudták kezelni a helyzetet szerencsére. Így nem is volt olyan nehéz kivárni, amíg jön egy orvos, és mond valamit.

-Jó napot! Mondjuk, még inkább hajnal van, ahogy nézem az időt. Ne haragudjanak, hogy így elhúzódott a dolog. Mindkét fiú állapota stabil, úgy néz ki, hogy tizennégy napon belül begyógyul minden sérülésük. Vettünk tőlük vért, aminek az eredménye még nem jött meg, gyanítom, hogy magas lesz az alkohol szintjük. Ezt talán megúszták ennyivel, de azt ajánlom, minél hamarabb békítsék ki őket, vagy kerüljék el egymást jó messzire. Mindketten alszanak, és ha fel is ébrednének, valószínűleg a fájdalomcsillapító beszélne belőlük. Azt javaslom, menjenek haza, és pár óra múlva térjenek vissza. Előreláthatólag bent tartjuk őket egy ideig, de nem kell aggódni, csak a biztonság kedvéért.

-Rendben, köszönjük doktornő.

-Nagyon szívesen.

Kinyitottam a szemem, és csak egy nagy fehérséget láttam. Fehér plafon, falak, ágy, amin fekszem, a ruha rajtam. Az ablakból vakító fény szűrődik be. Fertőtlenítő szag, amitől egyből kiráz a hideg. Te jó ég, hiszen én kórházban vagyok. A fejembe éles fájdalom szökik a felismerés után. Egyre jobban térnek vissza az emlékek. A homlokomhoz érek, kötés, mint az egész testemen. Kötés fedi a hasam, hátam, kezem, lábam is. Van, ami még át is ázott, de legalább a piros feldobja ezt a nagy fehérséget. A kezem alig bírom megemelni, az egyikben egy tű leragasztva, gondolom infúzió, a másikon meg pár szúrás, biztos vért vettek. Ezen kívül kékfoltok minden mennyiségben. A fene vigye el Marcellt, amiért ezt csinálta velem. Vajon mennyi lehet az idő? Oldalra nyúltam a telefonomért, amit a mellettem lévő kis éjjeli szekrény szerűségre tettek. Reggel nyolc. Nem gondoltam volna, hogy ilyenkor kelek fel. A szoba másik ágyán megpillantottam valakit. Marcell... hogy téged nem a hullaházba vittek. Hasonló volt a helyzete, mint nekem, csak neki az orra is be volt kötve. Eltörtem volna? Upsz... bár nem mondom, hogy nem akartam. Szomjas vagyok, úgy tűnik az infúzió nem a legjobb, és leghatásosabb cucc. Viszont nem bírok megmozdulni, és a csapig elmenni. Úgy látom Marci is ébredezik. Vajon mikor jön be valaki? Kellett mondanom, már nyílt is az ajtó.