A holtak árnyéka /Befejezett/

32.

Hi!

Amint megszoktátok nem szoktam írni megjegyzéseket a fejezetekhez. Ez most egy kivételes alkalom. Szeretném megköszönni mindenkinek az olvasást a csillagokat! A hozzászólásokat főleg, nagyon jól esnek bármi is az amit irtok. Ebből látom, érzem van akinek tetszik amit és ahogyan írok! Milló köszönet, puszi ölelés mindenkinek.
R. 😘

⁕

"A nyakamhoz emelve, lendítem a kezemet előre. A hirtelen levegő hiányt okoz az érzés, egy mély sóhaj után jobb kicsit. Még túlságosan élek, még túlságosan fáj. Nem voltam elég gyors és elég pontos sem. Nem az ütőeremet sikerült elvágnom, akkor már elvesztettem volna az eszméletemet. De kezdenek a képek elmosódni a szemeim előtt, inkább lehunyom őket. Leengedem magamat a földre, kicsit pihennem kell. Fáradtnak érzem a testemet, nagyon fáradtnak." 

 Még hallom a zajokat a háttérből, még nem haltam meg. Várok, biztos hamar érkezik már. Valaki tart, megérint ezt érzem. Most nem tudok ellene védekezni, a karjaim nem fogadnak szót. Lefektetnek az ágyra, csak nézem a sürgés - forgást körülöttem. Néha Ashton arca van előttem, látom ahogy mozog a szája. Valamit mond nekem, a fülem viszont nem hallja meg. Vagyis inkább nem jut el a mondandója az agyamig, olyan mintha egy burokban lennék. Most nyugodt vagyok tűröm, amit csinálnak. Ennél nagyobb kár már úgysem érhet. Arra már rájöttem, hogy nem haltam meg. Hát ennyi! Még arra sem vagyok jó, hogy kinyírjam magamat. Nézem a plafonon a repedéseket olyanok,  mint én! Repedt, törött, sérült. Szeretnék összegömbölyödni, de valami nem enged. Sem a kezeim, sem a lábaim nem akarnak mozdulni. Egy idő után feladom, nem küzdök tovább. Előbb vagy utóbb csak eljön értem a kaszás. Ha már ennyit szenvedtem akkor ez a minimum. A kaszás nem, de valaki más itt van az arcomba hajolva néz. Szemei világítanak, közben mosolyog. A homlokát az enyémnek támasztja, vár. De mire?

- Szia Nyulacskám. - suttogja, a tekintetemet az övébe fúrom. Olyan szép a szeme, mintha a sarki fény lenne. Lehet, hogy ez mégis a mennyország és ő az egyik angyal? Érzem ahogy az arcomat cirógatja az ujjai hegyével.

- Szia Cicus! - nyögöm halkan, fáj beszélni. Szeretném megérinteni, de nem megy nem tudom. A kezeimet nézem, ki van kötve. Riadtan próbálom újra és újra kiszabadítani magamat. Rángatom ahogy csak az erőből kitelik, de a fogság nem enged.

- Figyelj rám Louis, légyszíves nézz rám édesem. - kéri, a szemeimet visszavezetem rá. Ő sosem bántott, benne megbízom. - Le kell nyugodj, ha nem teszed nem engedhetlek el. - szemei könnyekkel telve, de tele ígérettel.

- Ha lenyugszom akkor biztosan elengedsz? - kérdezem reménykedve.

- Megígérem, sosem hazudnék neked. - válaszolja továbbra is tartva a szemkontaktust, egy pillanatra sem engedi el a tekintetemet.

- Megpróbálom. Ide hajtod a fejed a nyakamba? Érezni akarom az illatodat. - kérem, teszi is. Mélyeket lélegzek annyira finom és még csak meg sem érdemlem. Magától adja, mert adni akarja. Perceken belül sikerül a légzésemet is normalizálni. Majd kicsit elhúzódva érzem, ahogy a kezeimet majd a lábaimat is elengedi.

- Ide bújhatok melléd? - kérdezi. Felemelem a takarót picit arrébb csusszanok az ágyon. A nyakamon a vastag kötés kicsit gátol a mozgásban. A fejemet óvatosan a mellkasára húzza, így jó most nagyon jó. Tovább tudom szagolgatni. Kezemet csak a mellkasára fektetem, a tenyerem is be van kötve simogatni sem tudok vele.

- Ugye tudod, hogy ezután vagy a 24 órás felügyelet vagy a kikötözés lesz. Miért csináltad ezt édes szerelmem. Kellesz nekem! Ne akard eldobni az életedet. - mondja szomorúan, még szorosabban ölel magához. Érzem a testén, hogy haloványan reszket. De most nincs kedvem megszólalni, vagy válaszolni. Sőt még hagyom azt is, hogy a hátamat simogassa. Pedig azért bennem van a félsz, csak lágyan az ujjai hegyét húzza fel és le.