A holtak árnyéka /Befejezett/

37.

"- Annyi fagyi lesz amennyit csak akarsz. Gyere. – súgja vissza a fülemre és kezd az ajtó felé húzni, de annyira erőtlen a lábam még nem tudok menni. Inkább a derekamat átölelve vezet ki erről a borzalmas helyről. Hát én egy percig sem sajnálom, hogy nem kell itt maradjak. Az ajtóban viszont gyökeret ver a lábam és visszatér a remegés is. Sőt inkább hátra is ugrok, na nem ez biztos nem nyúl hozzám még egyszer. A szemein látom kicsit szégyelli magát, halkan kezd valamiféle bocsánat kérésbe. A fejem és a fülem megint zúgni kezd, alig hallok valamit. Harry a derekamnál fogva ösztönöz az indulásra, már csak a kocsinál tisztul ki a fejem. Kedvesen segít beülni még az ülésemet is ledönti, hogy nekem kényelmes legyen. Majd rám csukja az ajtót és ő is beül a kormány mögé. Folyamatosan őt nézve indulunk el haza. Alig várom, hogy végre otthon lehessek. Nyugalomban, biztonságban. Egy darabig egész biztos nem fogok kimenni az utcára. "

⁕

Harry:

Nagyon várom, hogy végezzek még egy perc van hátra a foglalkozásból. Szeretnék már a drágával otthon lenni. Annyira féltem, még nagyon törékeny a lelke. A teste bármikor felmondhatja a szolgálatot, talán nem is volt olyan jó ötlet ide be hozni. Csak remélni merem, hogy szót fogadott és az irodámban maradt. Amikor beérek a helyiségbe már rosszat sejtek, ő sehol és a kitűzőt sem vitte magával. Idegesen nézek be még az asztal alá is. A recepciós pultig, minden szobába bekukkantok. Az ápolókat is megkérdezem nem - e látta valaki.

- Carol! Nem látta Louis- t? - kérdezem meg, a kedves középkorú nőt a pult mögött.

- Nem, doki erre nem járt. Az ajtón nem ment ki, biztos meglesz csak elment körülnézni.

- Hát remélem! Csak tudja az a baj, ha bárki hozzá ér vagy csak szól hozzá összeomlik. Nagyon súlyos dolgokon ment keresztül az utóbbi időben! - ecsetelem a nőnek. Megértően bólogat, ismer már mióta ide jöttem mindig jól kijöttem vele.

- Figyelni fogok, ha bármit megtudok csipogok. Felhívom az osztályokat hátha látta valaki a kékszemű hercegét. - kacsint rám.

- Azért nagyon hálás lennénk. - még be sem fejezem a mondatot, mikor az egyik ápoló lép mellém. Az egyenruhája szerint itt dolgozik lent a pszichológiai részlegen.

- Doktor úr kérem, lenne szíves. - kezdi a mondandóját. Teljes testtel fordulok felé, miközben a gyomrom az idegtől már gyűszűnyire húzódott. Fogalmam sincs hol kellene keresem Lou-t.

- Igen? Mit szeretne. Most nem igazán érek rá. - próbálom lerázni. Bármit is akar most ez az utolsó, ami érdekel. Mennék már tovább keresni a kedvesemet, jaj Istenem remélem nem történt semmi baja.

- Lenne itt egy betegünk. Meglógott a csoportjától, egyelőre nem tudjuk kihez tartozik. Annyit mondott, hogy a maga betege.

- Rendben megyek, addig mondja el mi van vele. - el is indulok mögötte, talán ez öt perc nem fog számítani. Biztos talált valahol egy izgalmas plafont, remélem.

- Szóval, a folyosón kószált. Megpróbáltuk visszavinni a csoportjához, de elkezdett őrjöngeni és kiabálni. Lefogtuk, az egyik nyugi szobába vittük, amíg nem látta orvos nem akartuk benyugtatózni.

- Értem rendben, hol a kartonja? - áll meg az említett helyiség előtt. Mielőtt megnézném azért jó lenne tudni róla valamit.

- Hát ez a másik probléma doktor úr fogalmunk sincs. Nem találjuk a kartonját, azt sem tudjuk kicsoda. - na itt áll meg bennem az ütő, ismeretlen beteg. A kezem már a kilincsen, idegesen szakítom fel az ajtót. A legrosszabb rémálmaim látványa fogad.