A holtak árnyéka /Befejezett/

4.

" Jobban szeretem, ha önként adják magukat. Úgy sokkal izgalmasabb. Csak bólintok egyet, mielőtt az álmok világa végleg beszippantana. "

Az óramutató gyorsan közeledik a tizenkettes felé. Még mindig azon agyalok a szobám közepén, hogy vajon mit tervez a Taknyos. Egyre jobban idegesít, hogy nem tudok róla semmit. Persze mikor ma reggel felébredtem nem volt sehol, valahol számítottam rá az este. Valamint az sem töltött el sok örömmel, hogy holnap a tiszteletesékhez kell menjek. Nagyon rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban és még be kellett mennem a munkahelyre. Mert elfelejtettem Henry papírját, amire felírta a címet és az időpontot. Végül egy egyszerű sötétkék farmert és egy fehér trikót választok. Nem akarok túlöltözni, nehogy azt higgye a kis mocsok miszerint vártam az estét. Még a hajammal is kellene valamit kezdenem. Mióta nem vasalom úgy áll, mint a szénakazal. Végül éjfél előtt pár perccel sikerül elindulnom, tuti elkések. Na ezért biztos nyüglődni fog. Én is egész biztos dühös lennék, ezzel minimum kivívna egy fasza kis büntetést. Amit valószínű kapok én is.

- Elkéstél. - szólal meg az ismerős hang mögöttem. Pedig alig léptem be a temetőbe.

- Még oda sem értem, akkor hogyan tudnék máris elkésni. - sétálok tovább a megbeszélt helyig. Amikor oda érek, csak akkor fordulok felé. Szemei szikrákat szórnak, de még milyeneket. Fenomenálisan tud a szeme ilyeneket csinálni és nagyon szép közben. Sűrűbben kell felidegesítsem! Dögös, nagyon dögös.

- Morcos vagy Taknyos? - nézek rá összeszűkített szemekkel. - Leléptél reggelre, mégis mi a faszt képzelsz? - sziszegem felé lépve, de egy pillanatra sem ijed meg. Bátran állja a tekintetemet.

- Te pedig elkéstél! Egálban vagyunk. Most pedig fordulj meg és pofa be! Akkor beszélj, ha kérdezlek. – megteszem, amit kér. Borzasztó kíváncsi vagyok, az egész bensőm reszket.

- Ugye tudod Cicafiú, hogy nem félek tőled! - jelentem ki és ez így is van.

- Nem is az a cél, hogy félj! Tedd szépen hátra a kezeidet. Nem hiszem, hogy volt kérdésem. Ha legközelebb szólni mersz még el is verlek. Pedig az nem volt tervben. - morogja szinte már a nyakamba. Ahová akkorát harap, hogy összerezzenek. A kezeimet hátra tartva, bilincseli össze. Talán túl szorosan is. De nem érdekli. Folytatja tovább a harapdálást a nyakamig, majd vissza a másik oldalon. Ennek minimum a fele még a jövő héten is látszani fog. Viszont nagyon jó csinálja, kezdem élvezni. Összebilincselt kezeimhez nyomja az ágyékát. Érzem, őt sem hagyja hidegen, amit csinál.

- Indulás! - lök rajtam egy kicsit. Majd a tarkómba kapaszkodva vezet előre beljebb a sírok közé. Egészen egy kisebb házszerű kriptáig.

- Most tényleg te itt akarsz... - csattanás, majd a fájdalom az arcomon. Egy pillanatra megint elgondolkodom, hogy kinyírom. Jó nem nagy pofon, de akkor is.

- Kérdeztelek Nyuszikám? Nem. Tehát akkor? - ragadja meg az állam és meg is szorítja.

- Szentség törés, itt a holtak között. - szűröm az összeszorított számon keresztül.

- Isten szemében melegnek lenni is az, a hullák nem izgatnak! És téged érdekel? - majd belökdös az ajtón. De legalább nem necrophil, ezen jót vigyorgok. Odabent az egyik kriptára már előkészült. Szóval gyertyás buli lesz, nem rossz. Bár nem vagyok oda érte, főleg nem saját magamon.

- Az előbb egy kérdést tettem fel! Válaszolj! - mondja szinte már túl durván. Elengedi a kezeimet. De csak annyira, hogy levegye a felsőmet. Majd újra kattan a bilincs.