A holtak árnyéka /Befejezett/

46.

„A csípőmbe kapaszkodva húz magára, amint beillesztem a szerszámát a megfelelő helyre. Egyre és egyre mélyebben csúszik bennem."

A hátsómba markolva kezd el mozgatni magán, ezt a pózt talán egyszer próbáltuk. De határozottan fantasztikus, kicsit eltávolodva tőle a térdein támaszkodom meg megemelve magamat. Azonnal mozgásba is lendül, kegyetlen tempót diktálva. A csillagok és a fekete pöttyök gyors egymás utánban kezdenek cikázni a szemem előtt. Amikor ráfog a farkamra, egy igen férfias sikítás szakad fel belőlem. A lihegéseiből és a sóhajaiból hallom neki sincs sok hátra. A következő pillanatban viszont leemel magáról, csak csodálkozva nézek rá.

- Fordulj! - morogja. Négykézlábra állva, a könyökömön támaszkodom meg a csípőmet megragadja. De olyan erővel tartja az szinte már fáj, ahogy az is, amit csinál. Ez már egyáltalán nem élvezetes számomra. Szűkölve próbálom magamat elhúzni, de nem enged. A lepedőt markolászva igyekszem visszatartani a könnyeimet.

- Lou ez fáj, kérlek. Kérlek hagyd abba. - visítom, de egyre gyorsabban hajszolja magát mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam neki. Pár másodperc múlva érzem ahogy elönt a forrósága, addigra a könnyeim már igen csak potyognak. Hangosan lihegve dől hátra a sarkaira, ezzel eleresztve engem. Sírva hasalok a párnába, ilyet még sosem csinált, fogalmam sincs mi történhetett vele. A hátsóm sajog, de összeszedem magamat és feltápászkodom az ágyról. A fürdőbe rohanva csapom magamra az ajtót, belülről neki dőlve. Még a kulcsot is ráfordítom, azt hiszem most erre nincsenek szavak. Beszélni sem akarok vele, én sosem okoztam neki fájdalmat még véletlenül sem. A zokogás feltör belőlem, nem is a fájdalom miatt. Vagyis de, csakhogy most inkább a lelkem fáj. A megalázottság érzésével keveredve. Sosem gondoltam arra, hogy képes lesz velem ilyen durván bánni.

- Harry kérlek, sajnálom. - mondja halk kopogás kíséretében. Most viszont látni sem akarom.

- Hagyj most magamra, menj innen! - kiabálom ki dühösen. Mert igen, dühös vagyok rá nagyon. Majd belépek a tusolóba megengedve a vizet. Hosszú percekig állok a zuhanyrózsa alatt, áztatom magamat a forró víz alatt. Próbálva megérteni a történteket, ez idő alatt nem próbálkozik többször bejutni. Amit most nem is bánok, egy percig sem. Mikor kilépek a párával borított helyiségbe már valamennyire sikerül megnyugodni. Szárítkozás után tűnik fel, hogy semmi felvehető ruha nincs nálam. Tekintve, hogy meztelenül rohantam be. A törölközőt a derekamra tekerve készülök kimenni, de beszélgetni nem akarok vele. Remélem már alszik vagy kiment a szobából. Szeretnék most egyedül maradni a gondolataimmal. Tudom, hogy szeret. Azt is, hogy mostanra már megbánta. De ez most a fájó lelkemnek nagyon kevés! Óvatosan nyomom le a kilincset, az ajtó résen kilesve nem látom őt sehol. Az ablakon kinézve a teraszon pillantom meg, lehajtott fejjel dohányzik. Ez kicsit meglep, mert nagyon ritkán szokott ilyet csinálni. A földről összekapom a pólóm és az alsóm, az ajtón kislisszolva veszem az irány a vendég háló felé. Ma éjjel nem akarok mellette lenni, nem bírnám ki. Kicsit rendet kell tegyek magamban, a törött lelkemet helyre hozzam. Halkan csukom be magam mögött az ajtót, a kulcsot is ráfordítom. Az ágyon nincs más csak egy pokróc és egy kis párna, de ma éjjelre jó lesz ez is. Hatalmas sóhajjal ülök le, ebben vegyesen benne van minden. A hátsóm fájdalma is, az egész ami bánt. Inkább hanyatt dőlök talán úgy kényelmesebb. A plafont bámulva jár az agyam fáradt vagyok, de aludni mégsem sikerül. Az emlékek százai ugranak be, az első találkozástól kezdve. A hétvégén át, amit a szüleimmel töltöttünk, az esküvő, a nászút. Szóval egyszerre minden, még a garázsba történtek is. Még most sem bánom, hogy igent mondtam és hozzá mentem. Azt sosem fogom bármit csinál is, mert az - az egy biztos, hogy nagyon szeretem. Csak most nehéz, nagyon nehéz. Halk kopogás, majd a kilincset is lenyomja. Végre realizálódik benne, hogy nem fog bejutni. Hallom a hangját. De azt nem, hogy mit mond. A szemeimet behunyom a párnát is a fejemre szorítom. Most a világ összes sajnálomja és ne haragudja kevés, most nem is érdekel. Pár perc majd végül csend lesz. Feladta, rájött most bármit csinál az nem fog segíteni. Már hajnalodik mikor végül sikerül elaludnom. Amikor viszont felébredek úgy érzem mintha nem aludtam volna semmit. A fejem is hasogat már, nem csak a hátsóm. Az ajtónál hallgatózva állok meg, odakintről semmi hang nem szűrődik be. Ezek szerint még mindenki alszik, ami most nem is baj.  A lépcső tetején megállok egy pillanatra, valami láthatatlan erő húz a háló irányába. Csak hogy most nem engedelmeskedem neki. A konyha felől sem hallok hangokat, szinte már lopakodva megyek odáig. Bekészítem a kávéfőzőt, amíg lefő addig az előszobában hagyott bőröndből elő kotrok egy nadrágot is. A gép elé állva töltöm ki a barna folyadékot a bögrémbe. Amikor is két tenyér siklik a derekamra a hátamhoz bújva ölel át. A hirtelen érintésre összerezzenek, kicsit megijesztett. Azt hittem egyedül vagyok és egy darabig még úgy is maradok. A bögrével a kezemben fordulok meg, egy kisírt kék szemű Nyulacska áll velem szemben. Nem szól egy szót sem előröl bújik hozzám, könnyáztatta szépséges arcát a mellkasomba fúrja. Leteszem a kezemből a kávét. Nem bírom ki, hogy ne öleljem magamhoz és szorítsam. Arcomat a nyakába hajtom, mélyeket lélegezve az illatából. Egyre erősebben rázza a zokogás, csak simogatom a hátát.