A holtak árnyéka /Befejezett/

35.

„Még mindenki itt van. Egy pillanatra elhalkulnak amikor meglátnak lejönni. De aztán mintha mi sem történt volna folytatják tovább a beszélgetést egymással. Senki nem tulajdonít nagy jelentőséget nekem, amit nem is bánok. Végig a Cicafiú kezét szorongatva lépek be a konyhába. Ahol Henry éppen Benedict-el beszélget. A Cicus elengedi a kezemet, hozzájuk csatlakozik társalogni."

Plafonra nézek, hogy egy kicsit megnyugodjak. De itt nincs semmi, amit meg lehetne vizsgálni. Mire visszahajtom a fejemet Ashton áll velem szemben és kérdőn néz rám.

- Most mi van? Miért nézel így? - kérdezem tőle.

- Semmi nincs. Veled van? Találtál oda fent valami izgalmasat?

- Nem mondom meg! Amúgy miért olyan fontos ez? - forgatom a fejemet nagyon feszélyez, hogy ennyire közel áll. De nem tudok hátrálni, mert a frigo utamat állja.

- Fontos! Rendben van minden oda lent is? - és tovább vizsgálja az arcomat, hát én mindjárt sírok. Egyre jobban rám tör a remegés még akkor is, ha tudom ő sem bántana. De most valamiért mégis ijesztő ez a szituáció.

- Taknyosss!! Hazzyyyy!! - vinnyogom el magamat, a fejemet lihegve hátra vetem a hűtőnek. Az érintett rám kapja a tekintetét és közelebb húzódik. A derekamat átölelve húz magához szorosan, még moccanni sem tudok. Szememet lehunyva állok a reszketeg lábaimon várva, hogy megszűnjön ez az egész érzés.

- Mi a baj Csillagom? Ashton? - nézelődik kettőnk között. Csukott szemekkel állok tovább.

- Nincs repedés a plafonon! Nem kaptam tortát, de már nem is kérek. Minden oké odalent is! – sorolom, de már bele is izzadtam a koncentrálásba. - Bár kicsit fáj, nem nagyon, inkább nagyon fáj. De kell fagyi. Kérek fagyit. Vagy nem - nem is kérek. Itt még mindig nincsenek repedések, nem tudok számolni. Így nem tudom őket megszámolni, ha nincsenek itt. Hol vannak? Zabkása is jó, fagyi nem kell. Lehet inkább tortát kérek. - lihegem egyre jobban fogy a levegő, én meg fáradt vagyok. Alig bírok állni. Pihenni akarok, de a szememet nem tudom lehunyni. Érzem az erős karokat magam körül, szorítanak. A hangzavart, mintha mindenki egyszerre beszélne. Miért ilyen hangosak, biztos bántani akarnak. Próbálom védeni magamat, de a Harry illatú karok nem engednek. Lassan szűnik meg a ricsaj, csak az ő mély megnyugtató hangja marad.

- Hallasz Nyuszikám? - kérdezget halkan a fülembe suttogva. Már a hálószobánkba érve, óvatosan fektet le az ágyra mellém bújva ringat.

- Hallak Taknyos! - kuncog - Mi volt ez? Én már sosem leszek normális? - sírom el magamat a hajamba kapaszkodva. Ez borzasztó, annyira rettegek.

- Pánikroham. De most is normális vagy, hellyel közzel. Adj magadnak időt! - nyugtatgat, de nem jön össze neki. Aggaszt ez a dolog és félek saját magamtól. Nem értem miért van ez, miért történik?

- Amíg meg nem unod és záratsz be egy diliházba. - mondom szomorúan.

- Soha nem foglak megunni. Majd beviszlek a munkahelyre, ott lesznek barátaid! De csakis az én betegem lehetsz! - nyalja körbe a száját. Csak hatalmasra nőtt szemekkel vizsgálom.

- Aha, persze. Hogy halálra macerálhass! - horkanok fel kicsit nyugodtabban.

- Merd azt mondani, hogy nem élvezed a macerálást! - vigyorog, miközben egy puszira tartja a száját. Ami természetesen inkább mély és forró csókban ér véget. A fejemet visszafordítom a plafon felé.