Valami halhatatlan || Max Verstappen [BEFEJEZETT]

3.14.

-Koccintsunk.- döntötte Nadia a poharát az enyémhez.

-Csak üdítőzök.- emeltem fel a poharamat én is.

-Ne már. Ez Lando első pole pozíciója.- mutatott a pályára ahol a fiúk már a rajtrácson álltak.

-Tudom. És borzasztóan boldog vagyok.- bólintottam.- De rakoncátlankodik a gyomrom.

-Egy jó magyar pálinka sokat segít.- lépett mellénk Anna is, aki úgyszintén koccintott velünk.

-Most talán kihagyom.- ráztam a fejem mosolyogva, majd a pályára mutattam.- Indulnak.

-Istenem de szeretném, ha megnyerné.- sóhajtott fel mellettünk Nadi.

-Szerintem ezzel nem vagy egyedül.- mosolyogtam, hiszen gyanítom minden rajongónak is nem rajongónak is álma jelenleg.

-Max jó hátról indul.- jegyezte meg.

-A legjobban most érte meg a motorcsere.- bólintottam, majd mindannyian csendben maradtunk, amíg megvártuk, hogy a futam indulhasson.

-Gondolkoztatok már milyen lennék terhesen?- simogatta a hasát Anna.

-Anna?- néztünk rá meglepetten.

-Nem vagyok az nyugi.- nevette el magát.- Csak valamelyik nap láttam valahol egy terhességi tesztet és most eszembe jutott.

-A boltban?- kérdeztem.

-Nem. Valahol itt a pályán. De már nem emlékszem hol.- válaszolta és helyet foglaltunk, hogy tovább figyeljük a fiúkat.

-Esőt írnak.- olvastam a telefonomat.

-Oh ne.- rázta a fejét Nadi.

-Minden rendben lesz. Megnyeri.- simítottam meg a vállát. Sajnos azonban elkiabáltam magam.

Az eső olyan gyorsan érkezett, hogy nem is volt időnk felfogni mi történik. Az egyetlen amit láttam, hogy Max már korán kijött kerékcserére, hiszen nem sok minden veszteni valója volt. Lando azonban maradt és végül ez lett a veszte. De megértetettem. Ha megtudta volna nyerni a futamot azokkal a gumikkal, hősként ünnepelték volna. De az eső erősödött én pedig a térdemre könyökölve sírtam. Hiába volt a bátyám századik futamgyőzelme, ezzel rekordot felállítva, valahogy a testem minden kis porcikája csak remegett és sírt.

-Akkor én most.- állt fel Nadia. Felnéztem rá és láttam, hogy hozzám hasonlóan az ő arcát is könnyek áztatják. Nem mondta végig a mondatot, de tudtuk, most Landohoz siet. Mindannyian mentünk volna, de Landonak most magányra volt szüksége, meg persze a barátnőjére.

-Nézd Max második lett.- mutatott Anna a képernyőre. Egy aprót mosolyogva bólintottam, majd újra átvette a helyét a sírás. Felálltam a székről és mindenkit ott hagyva siettem a szoba felé a kisfiamhoz. Nem akartam beszélni senkivel, azt is tudtam, hogy Max pontosan megérti ha most nem leszek mellette. Összepakoltam a saját és a baba holmijait is, kifizettem a bébiszittert és a kocsi fele siettem, ahol Max már várt minket. Talán sosem gondolná senki, hogy a futam után gyakorlatilag azonnal indulunk is tovább, de így volt.

-Gratulálok.- öleltem magamhoz.

-Hogy vagy?- vette át a babahordozót és a másik karjával átkarolt és egy puszit adott a fejem tetejére.

-Szomorú vagyok.- sóhajtottam nagyot.

-Megérdemelte volna.- nyitotta ki az ajtót, hogy berakhassa a babaülést.

-Szerintem is.- fordultam vissza, mintha csak azt vártam volna, hogy ott legyen. És ott volt. Kisírt szemekkel sétált az autója felé, Nadia kezét fogva. A barátnője jelezte, hogy ott állok, így Lando Nadi kezébe adta a kocsikulcsot és megindult felém.

-Hát nem sikerült.- tárta szét a karját.

-Megérdemelted volna.- öleltem magamhoz és mind a ketten halk zokogásba kezdtünk. A három év alatt Lando annyira a szívemhez nőtt, hogy fájt látni mennyire összetört. Egyikünk sem tudott megszólalni a sírástól, de úgy éreztük abban a pillanatban az a helyes.

Lassan viszont szálingózni kezdtek az emberek. Elköszöntünk, én beültem Max mellé az anyós ülésre, ő pedig Nadia mellé a Mclarenbe.

-Eljön az ő ideje.- simította meg Max a combomat.

-Gratulálok a második helyedhez.- hajoltam át amennyire tudtam és megpusziltam.

-Köszönöm.- bólintott, de láttam valami zavarja, csak nem akar engem terhelni vele.

-Mi a baj?- kérdeztem meg mikor már az országúton hajtottunk.

-Nem akarom, hogy most ezzel foglalkozz.- rázta a fejét.

-Max. - mosolyogtam rá halványan.

-Ki akarok szállni a sorozatból.- adta be könnyen a derekát.

-Drive to survive?- kérdeztem, hogy biztosra mehessek.

-Pontosan.- bólintott.

-Hogy- hogy?- tettem fel a kérdést úgy, hogy ne azt érezze valamelyik párton állok. Az ő döntése, és azt is tudom, hogy már a tavalyi évben is kevesebb szereplést kért.

-Kiforgatják a szavaimat. Persze értem őket, nekik a nézettség a lényeg, ebben a történetben pedig engem jelöltek ki a rosszfiúnak, amit nem tűrők, ha hamis vádak által kapom ezt a szerepet.- fejtette ki.

-Ahogy szeretnéd.- bólintottam.- Melletted állok, dönts akárhogy is.

-Köszönöm.- mosolygott rám, majd Nathan hangos sírása szakított félbe minket.

-Ilyenkor hiányzik Nadia.- nevette el magát Max.

-Ne aggódj. Már réges- régen megoldottam.- emeltem fel a telefonom.

-Felhívod?- lepődött meg.

-Nem.- ráztam meg a fejem. Rácsatlakoztattam a telefonomat a kocsira és elindítottam egy hangfelvételt amin Nadia éppen Sam Smith Make it to Me című számát énekli. Nathan mindig is odáig volt a lány hangjáért, ahogyan mi mindannyian, de őt különösen megnyugtatta.

-Erre még én is elalszom.- ásított nagyot Max.

-Azért előtte érjünk a hotelbe.- nevettem el magam.

-Nem állunk meg enni valahol?- pillantott rám én pedig csak bólintottam.

Nem sokkal később Max lekanyarodott az autópályáról és megállt egy gyors büfé mellett. A büfé a '80-as éveket idézte és egyszerűen odáig voltam a kockás padlóért és a piros bőr ülésekért. Rendeltünk magunknak, majd pedig teljes nyugodtságban elfogyasztottuk. Jól esett, úgy ülni mint egy átlagos család, ahol az anyukának nem volt kedve főzni ezért elugrottak enni. A mai eset után pedig pont erre volt szükségem.
Nyugalomra.