𝐅𝐄𝐊𝐄𝐓𝐄𝐇𝐎𝐋𝐋Ó - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

S2 - Vita

Visszafordulva a feszült férfi felé néztem rá aggódóan.

-Bucky - simítottam meg a haját, a férfi pedig kérdőn nézett rám. - Mióta ülsz itt? - ráztam a fejem tehetetlenül.

-Tíz perce - vont vállat.

-Mi történt? - kérdeztem óvatosan arcára simítva a kezem.

-Semmi. Tényleg.

-Hol van Kapitány?

-Meglátogatja Samet.

-Buck, kérlek, beszélj róla - húztam magam alá egy széket, bátorítóan megszorítva kezét.

-Ő kicsoda? - biccentett a bejárat felé, Én pedig megráztam a fejem.

-Nem ez a lényeg.

-Raven.

-Lekezelted már a sebeid? - fürkésztem arcát. - Várj egy percet - húztam magamhoz óvatosan, egy puszit nyomva arcára, majd erőm segítségével ragadtam meg azonnal az elsősegély dobozt.

-Hé - szólt azonnal, óvatosan megragadva a kezem. - Ne haragudj, csak...

-Ne aggódj - mosolyodtam el, Ő pedig összevonva szemöldökét hajolt hozzám és nyomott egy csókot ajkaimra.

A székemet megragadva húzott közelebb magához, míg Én a dobozt felnyitva vettem elő egy fertőtlenítőt.

-Szóval - kezdtem, megköszörülve a torkomat, mire kérdőn nézett rám. - Kérlek, szólj ha fáj, oké? - simítottam meg a vállát.

-Nem fog fájni.

-James Barnes, ne szórakozz velem, komolyan mondtam. - néztem rá komolyan, Ő szemein pedig a meglepődöttség csillanása suhant át, szemei kikerekedtek.

-Jó, csak ne hívj így többet.

-Hé... - emeltem fel a fejét, majd egy óvatos puszit nyomtam ajkaira. - Hol van Steve? - öntöttem ki a fertőtlenítőt a kis vattára.

-Samhez ment.

-Bucky, ne ha...

-Komolyan mondtam - biccentett.

-És mi történt? Ugye nem Ő okozta ezeket?

-Dehogy.

-Hát? - kérdeztem a sebet fertőtlenítve arcán.

-Steve fülébe jutott, hogy egyre több olyan ember van, aki azt a szérumot kapja mint Én - mondta. - És ma  megtaláltuk Őket.

-Elmondták, hogy hogyan? Vagy, hogy mi történik? - kérdeztem óvatosan arcára simítva a kezem.

-Nem.

-Sajnálom. - ráztam a fejem.

-Néhányukat sikerült elkapni, de van, akik elmenekültek. Stark haza akart jönni, hogy segítsen, de nem engedhettük neki. Az eljegyzés fontosabb, mint ez - mondta rekedtes hangon.

-Bucky, Én szívesen veletek megyek - simítottam meg a haját. - Engedd, hogy veletek menjek, könyörgöm!

-Nem, Raven, ezt felejtsd is el - ragadta meg a kezenet azonnal, Én pedig döbbenten néztem rá.

-Kérlek! Barnes!

-Nem.

-Ez tök olyan mint amikor Stark nem engedi Parkert sehova!

-Nem.

-Még is miért csinálod ezt megint? - kérdeztem döbbenten. - Mit vársz, üljek itthon egyedül, amíg Titeket szétcincálnak? - kaptam ki a kezem azonnal övéből. - Barnes, ha oda megyek, csak belenézek a fejükbe és meg is van a probléma forrása. Szükségetek van rám! - magyaráztam neki, míg Ő döbbenten nézett rám.

-Nem fogok erről vitát nyitni.

-Persze, persze hogy nem! - mérgelődtem erélyesen, míg Ő kérdőn, cinikusan nézett mélyen a szemembe. - Mert veletek megyek.

-Nem, nem jössz.

-De igen!

-Nem!

-Bucky engedd, hogy segítsek! - meredtem rá elkeseredetten. - Egy óra sem lenne az egész! - engedtem le kezeimet ölembe csalódottan. - Annyi, meg annyi mindenben tudnék segíteni.

-Raven, ne kezd el, könyörgöm - dörzsölte meg homlokát.

-Mond, még is mi a fenét tettem, amiért Te ennyire nem akarsz hallani arról soha, hogy bármiben is segítsek neked! - kiáltottam rá mérgesen, mire hitetlenül rázta a fejét.

-Nem, ez nem igaz...

-Mondj egy alkalmat, amikor bármikor is a közeledbe engedtél! - tártam ki a karjaimat. - Látod? Soha! Barnes, mi a francért nem fogadod el a segítségem, amikor még a vak is látja, hogy Én tudnék... - hadartam, aztán... Aztán beugrott. - Ó, Istenem. - akadtam meg.

-Mi az? - kérdezte kérdőn, aggódóan nézve a szemembe.

-Amsterdam az oka.

-Hogy micsoda? - döbbent le, elernyedve.

-Jó, értem - dőltem hátra a székben összetörve. - Ne haragudj, Én...

-Nem. Nem! Ezt fejezd be - mutatott rám szikrázó szemekkel. - Nem!

-Sajnálom. De mondhattad volna.

Amsterdam. Az Amsterdami esetet mindenki tudta. Mindenki.

Már akkor is nagy szám volt, mielőtt ide kerültem, még jó régen. Emberek százai haltak meg. Miattam.

Akkor találkoztam Strangel. És utána Natashával.

-Amsterdam az, ugye? Ezért nem bízol bennem. - kérdeztem csalódottan.

-Fejezd be! Semmi köze nincs... - kezdte.

-Ugyan Bucky, legalább száz embert öltem meg - ráztam a fejem. - Nem kell kertelned. Megértem - biccentettem felállva.

-Hasselhoff, ha most nem hagyod abba, Én esküszöm megfojtom magam! - jött utánam mérgesen. - Nem érdekel Amsterdam!

-Akkor meg? - fordultam felé mérgesen. - Ha már az sem érdekel, akkor miért? Miért nem engedsz? Miért nem segíthetek?! - tűrtem el idegesen a hajam.

-Mert! És kész!

-Ez nem válasz! Bucky, könyörgöm kérlek, nagyon szépen kérlek...

-Raven, aggódok érted! - kiáltott rám, Én pedig döbbenten kaptam rá a fejem. - Bármi történhet, nem kiszámíthatóak, értsd meg végre! - ragadta meg a kezeim. - Nem egy emberről van szó. Nem egy katona! Hanem több! Minimum negyven! - rántott közelebb magához, így riadtan néztem a szemeibe. - Raven, kérlek - vett egy mély levegőt. - Bármi történhet. Bármi - mondta, megpróbálva csillapítani indulatait, de nem ment. Ahogy nekem sem. - Nem tudhatod, mivel állsz szemben!

-Jó, Én ezt értem, de..

-Nem! Egyáltalán nem érted! - kiáltott rám. - Megölhetnek! Nem fogom hagyni, hogy feleslegesen odamenj!

-Miért, felesleges vagyok?

-Ó istenem kérlek Raven, ne forgasd ki a szavaimat könyörgöm, nem ez a lényeg, nem Te vagy felesleges, hanem az, hogy odamenj és megöljenek! - ragadta meg az arcomat. - Aggódok érted és kérlek inkább ülj itthon és unatkozz minthogy alulmaradj a harcban - mondta rekedtes hangon. - Kellesz nekem értsd meg! Nem fogok semmit sem kockáztatni.

-Akkor Barnes - kezdtem. - Kérlek.

-Ne kezdjük újra, könyörgöm.

-Nem, nem. - ráztam a fejem szipogva, elhúzódva kezeitől, egy puszit nyomva kézfejére, majd kezeimet leengedve néztem rá. - Gondolj bele abba, hogy ha Te ezt érzed ha arra gondolsz, hogy veletek megyek, Én mit érzek minden nap, amikor Te elmész - suttogtam, majd kabátomat felkapva hagytam ott a döbbent férfit.