𝐅𝐄𝐊𝐄𝐓𝐄𝐇𝐎𝐋𝐋Ó - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

S5 - Stacy

HAT HÓNAP MÚLVA 

BUCKY BARNES SZEMSZÖGE 

Az üres sörös üveget lerakva a pultra dörzsöltem meg bőrkesztyűmmel arcomat. 

Hogy ez az ember mennyit tud beszélni. 

-Nem! - csapott a pultra. - Erre mondtam neki, hogy oké, legyen a zöld a barnával... - kezdte, Én pedig segítségkérően néztem körbe. 

-Aha, értem. 

- De nem, az sem volt jó... Istenem, felmondok! - csapott a homlokára a szőke lány. 

-Dehogy. Kibírod - veregettem meg kínosan a vállát. 

-Neked milyen napod volt? - mosolygott rám. 

- Unalmas - vontam vállat. 

-Nem vagy valami bőbeszédű. 

-Tényleg? - vontam össze a szemöldököm ironikusan. 

-Igen! -nevetett fel hisztérikusan, a vállamra csapva, mire meglepetten néztem rá. Kedves lány volt. 

Csak Ő nem Raven Hasselhoff volt. 

-Na hogy ment? - hallottam a telefonban Sam hangját. 

-Borzalmasan. Ne küldj rám többet, ez az egy is elég volt. 

-Haver, magányos vagy, egyedül gubbasztasz minden nap. 

- Nem - tagadtam azzonnal. 

-Igazán? Ó tényleg, elfelejtettem. Néha bevásárolsz a kisboltban a sarkon. 

-Vicces vagy, tudod. Nagyon vicces - néztem körbe az úttesten. 

-Apropó, ha már az unalmas életednél tartunk.. - kezdte, mire idegesen forgattam meg a szemeimet. 

Megfojtom. 

- Áthívnám Stacyt a régi hadiszállásra. Megmutatnám neki, hogy is mennek a dolgok. Vagy is... mentek. Nem kell jönnöd, tudom, hogy... -kezdte, komolyra véve a dolgot. 

-Hagyd csak. Szívesen elmegyek veled. 

-Az jó, csak mert... - kezdte. - Már megígértem neki, hogy eljössz. Tulajdonképpen szerintem, csak miattad jön. 

- Mond, Sam - álltam meg a lakásom ajtaja előtt. -Mit akarsz tőlem? Mit akarsz tőlünk? - dünnyögtem unottan. 

- Hogy összejöjjetek. - mondta ki vidáman, szórakozva, Én pedig mormogva nyomtam ki a telefont. 

-Fenomenális. 

A bőrdzsekit az akasztóra dobva tűrtem fel felsőm ujjait. Fém kezemre tévedő tekintetem inkább el is kaptam, s a hűtőhoz lépve kivéve a konzervet bontottam fel azonnal egy műanyag villa után. 

A lakás üres volt, belakatlan. Se egy tányér, se egy pohár, semmi. 

A matrac mögötti falra tévedt a tekintetem, ahol megpillantottam a már kissé gyűrött, koszos újságot. De a lényeg még mindig rajta volt. A lila ragyogó szemű lány által készített szemtelenül tökéletes firka. Rólam. A kezemről. Az egyik dologról, amit talán a legeslegjobban utáltam magamban a sok közül. A legnagyobb sebemről az életemben. A fekete folt, ami eszébe jutott az embereknek, ha meghallották a nevem. A fém kéz, amitől annyian félnek még ma is oda kint. A fém kéz, amit Raven minden egyes percben csodált bennem. A rajz ott lógott a falon, árván. De nem nyúltam hozzá. Legelőször és legutoljára is csak akkor, amikor odakerült. Amikor... üres érzelmekkel oda raktam. 

A mobilomat elővéve pötyögtem be Stacy telefonszámát, elfordulva a rajztól. El kell engednem. 

-Szia! Hamarabb hívtál, mint vártam. - hallatszódott a szőke kuncogása, Én pedig maró bűntudattal sütöttem le a szemem. 

Nem tehetem ezt Ravennel. Nem megy. Nem tudom megtenni.

De Raven nem jön vissza. 

A novemberi vihar hangjai hallatszódtak be az ablakon, az esőcseppek hangosan kopogtak. 

-Hamarabb hívtalak, mint gondoltam - válaszoltam. - Hátha van kedved... beszélgetni. 

-Na lám! Már nem is vagy olyan szűkszavú? - nevetett fel újra. 

- Ne örülj előre. - dünnyögtem. 

- Valami baj van? 

Ó, Istenem. Nem kellett volna felhívnom. 

A napok teltek, Stacy hol felhívott, hol bekopogott a lakásom ajtaján - ami ijesztő tény volt számomra, tekintve hogy soha nem mondtam el neki, hogy hol lakom. - hol kávézni mentünk, hol a főutcán rángatott végig. És én mind utáltam. Nem volt baj a lánnyal. Kivéve azt, hogy túl kedves volt. És sértődékeny. És extrasértődékeny. És mindenen megsértődött. És aztán, megint mindenen megsértődött. Hisztis. Gyerekes. Naiv. És ragaszkodó. És hangos. És idegesítő. És ítélkező. És kíváncsi. És tolakodó. Kellemetlen. És nem Raven. 

A már megszokott undorító, kényelmetlen fehér bőrkanapén ülve húztam meg a sörös üveget, amit még Sam nyomott a kezembe érkezésemkor. Stacy hangosan visítva nevetett, Parker letörten ült a fotelban mobilját nyomkodva fejhallgatóval a fején, kizárva minket. Nem is volt meglepő. Én is kizártam volna mindenkit. 

Stacy ragadósan átkarolva nyakamnál hajtotta vállamra fejét, míg Én pánikkal telt tekintettel meredtem magam elé. Parker unottan felnézett és hunyorogva nézett szemeimbe. Nem tudtam mire gondolhat most, de az biztos, hogy nem tetszett neki az ötlet, hogy eljött. 

Aztán, Én is megbántam. Ugyan is rájöttem, hogy bármennyire is akartam, nem fog menni. Stacy sosem lesz olyan, mint Raven. És senki más sem.