𝐅𝐄𝐊𝐄𝐓𝐄𝐇𝐎𝐋𝐋Ó - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

S5 - Keresés

-Bucky! - kopogtattam a lakás bejárati ajtaján.

Ó, Istenem kellett nekem folyton csak veszekednem.

Barnes újra eltűnt.

-Bucky, nyisd ki! Már.. Ha itt vagy - dörömböltem az ajtón. -

Mi van, ha elvitte a Hydra? Úristen, mi van, ha Ő ment a Hydrához?  Mi van, ha baja esett?

És ez mind miattam. Miattam! Jesszusom, hogy lehetek ekkora tuskó!

-Buck! - szólongattam, a kilincset rángatva.

Enyhe kifejezés, ha azt mondom, pánikoltam.

A virágcserép alatti kulccsal kinyitva a bejárati ajtót estem szinte be azonnal. De a lakás üres volt.

-Bucky? - rontottam be a hálószobába, de nem. Itt sem. Sem a fürdő, se sehol.

Viszont, egy valamit megpillantottam.

Az esetlen matrac felett a falon lógott egy régi újság.

Egy régi újság, amin az Én rajzom volt, még a rajz, amit akkor készítettem, mikor halálra unva magam vártam mi lesz Thanossal, hiszen Strange szinte elzárt minket.

-Úristen - suttogtam.

Megtartotta a skeccemet. Attól függetlenül, hogy utálta. Miket beszélek, szinte már gyűlölte ezt a rajzot.

Megtartotta. Miattam.

-Bucky! - kiabáltam hangosan. Baszki.

Az ég világon mindenhol kerestem. Steve lakásán, Samnél, nálam, megint az ő lakásán, a hadiszálláson, a torony összes emeletén, a közeli boltokban, edzőtermekben.

Még annál a nyamvadt istenverte szőke Stacy Haroldnál is jártam.

A csengőt lenyomva húztam ki magam, kifújva a már mélyen benttartott levegőt. Lila hajamat eltűrtem, s magabiztosan elmosolyodtam. Menni fog. Nem verem be a képét, nem babrálok az elméjével, nem szívatom, kerek perec a tárgyra térek és ha nem tud választ adni, megyek is tovább.

-Igen? - hallottam az ajtó mögül a hangját.

-Szervusz. Beszélhetnék veled egy kicsit? - kérdeztem a szemöldökömet ráncolva, Ő pedig félénken nyitott ajtót. Aztán meglátott, mosolya lehervadt, és lazán tárta ki a barna bejárati ajtót, az ajtófélfának dőlve, felnézve rám. Kicsit alacsonyabb volt, ám szúrós szemekkel nézett fel rám, keresztbe font karokkal.

-Mit akarsz?

-Tudnom kell, hogy Te láttad - e Buckyt az elmúlt 24 órában bármerre. Vagy esetleg, van e bármilyen információd arról, hogy hol van? - kulcsoltam össze kezeimet a hátam mögött.

-Hogy ki? - kérdezte, mire meglepetten néztem le rá.

-Bucky. - ismételtem meg. - Barnes. James - soroltam.

-Ah, James! - lökte el magát a fától. - Édes becenév a Bucky.

-Tudom, Steve adta neki - álldogáltam a nyitott ajtó előtt, míg Ő a szennyeskosarat felkapva fordult felém.

-Nem jössz be?

-Nézd, aranyos vagy, de tényleg sietnem kell. Szóval..

-Ki az a Steve? - meredt maga elé a szemöldökét ráncolva, mire elképedve néztem rá.

-Figyelj Stacy, nem viccelek. Tudnom kell. Láttad Jamest? Esetleg itt van? Tudod, hogy hol van?

-Nem, nem és nem - fordult felém újra. - Nem beszél velem.

-Oh - akadtam meg. - Ez... Szomorú.

-Ne tégy úgy, mintha sajnálnád - rázta a fejét.

-Ha még is hallasz felőle... Kérlek szólj. - mondtam. - Legalább Samnek.

-Mindenképp - mondta, Én pedig megfordulva indultam le a lépcsőn. - Ja és Raven...

-Igen? - fordultam vissza a szemöldökömet ráncolva fél vállal, mire sóhajtott, s az ajtót megragadva nézett ki.

-Szeret téged. Nagyon szeret.

A kávézó ajtaját belökve engedtem ki egy mély lélegzetet. Eltűnt. Kész. Sehol nincs.

Vagy elvitték vagy volt annyi esze, hogy magától kerekedjen fel és meneküljön el. Előlem, az önző hibáim elől és a folyamatos hisztim elől. Ó istenem, borzalmas ember vagyok.

Tönkretettem Barnes életét. Jesszusom, mindenki életét tönkretettem. Amiért én szomorú voltam, szomorú lett Barnes és még el is menekült. Mivel Bucky szomorú, ezért automatikusan Steve is szomorú. Mivel Steve szomorú, Natasha is az lesz. Emiatt pedig Wanda és Bruce. Wanda szomorú, ergo Vízió szomorú. Jesszusom, egy robotot tettem szomorúvá! És mivel mindenki szomorú ezért Parker is az. És mivel elszomorítottam Parkert a csupa létezésemmel, ezért Stark.. Megöl.

De a legrosszabb, hogy bántottam azt az embert, akit szerettem. Hol érdekel, hogy Stark dühös lesz rám, vagy Strange fejét leordítottam, kit érdekel hogy kivel mit csináltam. James Buchanan Barnest bántottam meg a legjobban. Pedig nem akartam.

Táskámat a pultra dobva néztem fel az új étlapra. S bár régen itt dolgoztam több, mint három évig, már sokkal másabb volt itt minden. Kicserélték a székeket, több növényt raktak ki, másabb az étlap, több a vendég...

Több a vendég.

Ó istenem, meg van Bucky!

Azonnal felkapva a táskámat rohantam át az asztalsorok között, egyenesen a bőrdzsekis férfi nyakába ugorva, ügyelve arra, hogy semmiképp se szabadulhasson. Jesszusom, szorosabban öleltem, mintha az életem múlna rajta. Csak összeszorítva a szemeimet próbáltam figyelmen kívül hagyni a hevesen verő szívemet és azt, hogy egy óriási szikla esik le a szívemről. Nem halt meg, nincs semmi baja, nem vitte el a Hydra, s Ő maga sem ment a Hydrához vagy bármilyen olyan helyre, ami rossz hatással lehetne rá.

Pár másodpercnyi vacilálás után megveregette a vállam.

-Istenem - mondtam azonnal.

-Szia. - hallottam ijedt rekedtes hangját, mire eltolva magamtól ejtettem közénk a táskámat ami egy puffanással ért földet, s megragadva két kezemmel az arcát húztam le magamhoz és csókoltam meg.