𝐅𝐄𝐊𝐄𝐓𝐄𝐇𝐎𝐋𝐋Ó - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

S4 - Az utolsó csepp a pohárban

Igazán meggyötörten, újabb rémálmok miatt keltem ma sokkal korábban, ami igencsak kiült az arcomra munkaidőm közben is. Éppen a raktárban söpörtem a padlót, amikor Matthew szinte be esett az ajtón. 

Nagyokat pislogva meredtem ismerősömre, aki könyökét fájlalva kelt fel a földről. 

-Ne aggódj, ott már felsöpörtem - viccelődtem vigyorogva, Ő pedig unottan meredt rám. 

-Raven, valami pasi téged keres. Azt mondja nagyon fontos. Ja és kért egy pohár tejet - legyintett otthagyva, Én pedig fáradtan letéve a seprűt tűrtem el hosszú lila hajam fülem mögé. 

Aztán, megpillantottam hajdani legjobb barátom, ahogyan kiszolgálva magát önt magának a pult mögött egy pohár tejet és megtorpantam. 

Scott Lang. 

Scott kib*szott Lang. 

-Szokás várni a pultosra - szóltam dühösen forrtyogva. 

Azonnal megfordult, arca felragyogott és a poharat letéve tárta ki karjait felém lépkedve, ám Én könnyes szemekkel, dühösen lendítettem kezem, s tenyerem hangosan csattant arcán. Scott döbbenten torpant meg és egy 'aú'-t kibökve masszírozta az égett területet. 

-Na jó, ezt megérdemeltem - mondta. - De még is! Aú! - nézett rám sértődötten. -Kisebbet is üthettél volna. 

-Azt hittem halott vagy! - ragadtam meg szürke pólóját közelebb rántva magamhoz, Ő pedig egyetértően bólogatva adott nekem igazat. - És még csak nem is szólsz?! Hozzájuk előbb mész, mint hozzám?! - püföltem. 

-Raven, na jó, Hasselhoff, megértem, hogy ideges vagy, de... 

-Meggyászoltalak, Te szemét! - löktem rajta egyet. 

-Sajnálom! - szólt rám döbbenten. - Én sem tudtam, mi történik! - szabadkozott. 

-A mai napig bőgtem érted, Scott Lang! - ütöttem újra, ám ezúttal elkapta kezemet. 

-Figyelj, meg tudom magyarázni, Én sem így akartam! - nyugtatgatott. 

-Nem.. Nem a csettintés... - kezdtem összezavarodva, könnyeimet letörölve. 

-Nem - mondta. - De Hope viszont igen... - mondta. 

-Oh, Istenem - temettem tenyereimbe arcomat zokogva. 

-Gyere... - szorított magához, megsimítva a hajamat. 

-Hiányoztál. Nekem is, és Cassandrának is - szipogtam. 

-Mi? - ráncolta a szemöldökét. - Te... Te beszéltél Cass...

-Minden nap - mondtam szipogva. - Volt, hogy nálam lakott és... - kezdtem, ám ekkor Scott újra szorosan ölelt magához. Ám, ezúttal már az ő válla is rázkódott. -Te sírsz?

-Nem, dehogy - mondta zokogva, Én pedig szabadjára engedve érzelmeim sírtam ki magam legjobb barátom vállán.. ahogy Ő is magát az enyémen. 

-Szóval azt mondod, hogy ez az öt év... - kezdtem, leharapva egy kicsit a jégkrémből. -Neked öt óra volt?

-Úgy bizony - bólogatott. - Nem is volt rossz. Bár nem értettem mi történik, de.. - vont vállat. 

-Jól vagy? - fogtam meg a kezét. 

-Kisanyám, Te jól vagy? Épp az előbb vertél agyon. 

-Ne haragudj - hajtottam vállára a fejem. -Csak tegnap Stark, előtte Natasha és Steve... kicsit sok ez hirtelen. Már elég mélyre temettem mindent. 

-Ne nyomd el magadban, Raven. 

-Kénytelen voltam. 

-Sajnálom. 

-Ugyan, Te rosszabb helyzetet kaptál, mint Én - mondtam őszintén. -Kérlek ne haragudj a kirohanásomért. 

-Szeretlek, Hasselhoff - borzolta össze a hajam. 

-Én is téged - mosolyodtam el. - De tudom miért jöttél. 

-Nem csak azért. - szólt közbe azonnal. - De azért arról sem ártana beszélnünk. 

-Mit akarsz? - vettem egy mély levegőt, felemelve a fejem. 

- Túl sok múlik ezen - mondta. 

-És akár meg is halhatunk. 

-Én is túléltem - rántotta meg a vállát. - Itt vagyok. Élek, és virulok - nézett le rám, átkarolva a vállamnál. 

-Tényleg sikerülhet? - ráztam a fejem. - Ez... Hihetetlen számomra.

-Tudom - nyugtatgatott. - Mindenkinek új és idegen. De menni fog. Hidd el - fogta meg a kezem. - Megjártam. Nem olyan vészes. Sőt, nem is érzel semmit. Max... Izgulsz - mondta. 

-Miért nem kezdtétek el nélkülem? - ráncoltam a szemöldököm. 

-Mert tudtuk, hogy még akkor...

-A csettintéskor - segítettem ki.

-Igen, a csettintéskor - biccentett. - Te is buktál. És nem keveset. 

-Biztos működhet? - kérdeztem bizonytalanul. 

-Minden meg van. Van tervünk és minden esetleges hibára van megoldásunk. Felkészültünk, Raven - nyugtatgatott, szorosan ölelve. - Hidd el, mehet. Menni fog. És neked is menni fog. Nem kell félned - emelte fel a fejem. 

Hosszas néma csendben telt percek következtek ezután. A parkban ültünk, Scott jégkását ivott, amitől piros lett a nyelve, Én pedig egy jégkrémet majszoltam, míg gondolkodtam. 

Talán még is megérné? Talán.. Talán legyek önző, és borítsak fel mindent? De mi van, ha még sem sikerül? Hiányzik Strange... Sam... Parker... 

És nem utolsó sorban, de a legőrjítőbb még is az volt, hogy James Buchanan Barnes még mindig hatással volt rám és hiánya őrjítő ürességet hagyott bennem, amit soha senki nem tölthet be. Bucky nélkül minden napom ugyan arról szólt. A szenvedésről. És bár akármennyire el akartam nyomni magamban, a tátongó űrt betölteni amit bennem hagyott, öt év alatt egyetlen nap sem sikerült. Egy másodperc erejére sem. 

Még a mai napig bennem volt minden. A sok kavargó érzelem, az erős szeretet, és az összes emlék, amit adott nekem. Bőrkabátja esetlenül, érintetlenül lógott lakásom bejárati ajtaja mellett a fogason, amit akkor fogtam meg először és utoljára, mikor a Bosszúállók egykori törzshelyéről hoztam el lakásomba. Azóta, hogy felakasztottam, nem értem hozzá, szinte már-már rá sem néztem, próbáltam mindent kizárni ami rá emlékeztetett. Mert úgy gondoltam... Nem lesz tovább. 

Most pedig, Scott - akit eddig szintén halottnak hittem, most egy padon ülve, szívószálával szürcsölve azt mondja, hogy még is van esély. Hogy még is tehetünk érte valamit. Az egész tervet felvázolta kétszer, részletesen. Én pedig minden szavát ittam...