𝐅𝐄𝐊𝐄𝐓𝐄𝐇𝐎𝐋𝐋Ó - 𝐦𝐚𝐫𝐯𝐞𝐥 𝐟𝐟

S4 - Összezárva

-Unatkozom!! - szenvedtem.

-Így jártál, Hasselhoff - lapozott egyet a könyvében.

-Nemár! - ültem fel.

-Jó lenne, ha esetleg... - kezdte, majd felnézett a könyvből. - Csendbe maradnál.

-Hé! - nevettem fel. - Szemét! - ütöttem le a párnával, ám azonnal megragadta csuklómat fém kezével.

-Vigyázz a szádra, Hasselhoff - vigyorgott rám.

-Unalmas vagy - grimaszoltam.

-Rajzolgass, festegess, főzz, bámulj ki a fejedből... - kezdte, majd elhallgatam és a falnak döntve hátam meredtem rá. - Mi az?

-Semmi.

-Akkor jó - nézett vissza a könyvbe, míg Én tovább elemezve arcát vigyorogtam. Fél perce sem, hogy Őt néztem, azonnal megszólalt. - Ne bámulj.

-Te mondtad.

-Soha nem mondanék ilyet. - tagadta azonnal.

-Ugyan - vigyorogtam, keresztbetéve karjaimat, tovább figyelve Őt.

-Hasselhoff.

-Barnes.

-Ne bámulj - lapozott.

-Már pedig de - mondtam.

-Nem.

-De! - bólogattam hevesen.

-Nem.

-De! - vágtam rá, ám Ő hirtelen lerakva a könyvet gyűrt maga alá azonnal.

Döbbenten kikerekített szemekkel néztem rá ijedten, Ő pedig szúrósan meredve szemeimbe támaszkodott meg a fejem fölött.

-Ne húzd ki a gyufát.

-Sosem fogom megérteni miért zavar, ha csendben vagyok - néztem rá érdeklődően. - Legalább nem idegesítelek - fontam nyaka köré karjaimat.

-Bámulsz. Épp elég idegörlő.

-Csak nem gyönyörködhetek a páromban? - villantottam egy somolygó vigyort.

-Észbontó vagy. És őrült - biccentett.

-Ezért szeretsz - nyomtam egy csókot ajkaira. - Na ülj csak vissza és had bámuljalak tovább.

-Na még mit nem - prüszkölt mire hunyorogva néztem kék szemeibe.

-Barnes, nem leszünk így jóban.

-Oh, dehogynem.

-Nem! - engedtem el, Ő pedig vigyorogva hajolt le hozzám egy újabb csókra.

-Öröm hallgatni, ahogy szenvedsz.

-Szemét, tudod mennyire unatkozom? - meredtem rá dühösen. - Ott kéne lennünk!

-Ha nem csinálnál ilyen hülyeségeket mint például megölni mindenkit 3 másodperc alatt az életedet kockáztatva, akkor hidd el, ott lehetnénk.

-Nyertünk, nem? - kérdeztem unottan.

-Raven - szólt rám, lehervasztva mosolyát.

-Buck, értsd meg kérlek - simítottam arcára a kezeimet.

-Én értem - mondta azonnal. - De Te, viszont nem érted.

-Még is mit? - kérdeztem zsörtölődve.

-Meghalhattál volna! - szólt rám erélyesen, elengedve s ledőlve mellém.

-Ó Istenem, mit számít? - csaptam a homlokomra.

Aztán Bucky elhallgatott és azonnal döbbenten könyökölt vissza. Egyenesen rám bámulva hitetlen tekintetével.

-Ezt meg sem hallottam - suttogta idegesen, ijedten.

-Ne haragudj - sóhajtottam.

-Te tényleg nem érted - rázta meg a fejét dühösen.

-Bucky - kezdtem.

-Raven - ragadta meg hideg fém ujjaival állkapcsomat. - Figyelj rám.

-Dehát... - kezdtem.

-Hallgass! - szólt rám. - Figyeld amit mondok mert nem ismétlem meg mégegyszer, Raven Hasselhoff. - nézett komolyan a szemeimbe, én pedig egy nagyot nyelve bólogattam. Már amennyire tudtam a férfi fém keze szorítása alatt. - Szeretlek, Holló. Tényleg - mondta. - De Te nem láttad azt, ami ott kint történt. És Te nem aggódsz azon, hogy veled mi fog történni. Viszont Én igen - mondta ki azonnal. - És látni azt... - kezdte, majd megakadt. - Hogy ájultan zuhansz a földre... Soha többet nem akarom látni. Szóval ha mégegyszer ilyennel szórakozgatsz, vagy esetleg bármi rizikósat csinálsz Én magam leszek az, aki kitekeri a nyakad! - harsant rám, Én pedig megszeppenve kezdtem hevesen bólogatni. - Érted már? - kérdezte egy mély levegőt véve.

-Sajnálom - makogtam már amennyire tudtam a férfi keze miatt, majd egy gyors csókot nyomott ajkaimra és elengedett. Dühösen feküdt vissza, mellkasa előtt összefonva kezeit, fújtatva.

-Buck - pördültem át.

-Igen? - kérdezte dünnyögve.

-Mondhatok valamit? - helyezkedtem el rajta, állam megtámasztva mellkasán.

-Nem.

-James - szóltam rá, mire szemei kipattantak, így elmosolyodtam. - Én is szeretlek - mondtam, Ő pedig halványan elmosolyodva ejtette vissza fejét a párnákba. - Szabad? - könyököltem fel, arcára simítva kezeim, ám Ő derekamra simítva tenyereit ült fel, ölébe ejtve.

-Szabad.

A bosszús férfit magamhoz húzva csókoltam meg arcát simogatva míg belenéztem elméjébe.

Kétségtelenül dühös volt és ijedt. Aggódás, félelem még is méreg tombolt benne.

Aztán úgy döntöttem.... Megnézem mi is történt igazán.

És bár Bucky tényleg elég gyorsan sietett felém, szinte már-már pánikolva, a nevemet kiabálva és azt, hogy mit művelek, nem volt elég gyors.
Ott álltam ziláltan, hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal, amikor elmormoltam a szavakat.

-Raven! - kiáltott fel idegesen Bucky, ám akkor az ég szinte már elfeketedett.

Nem látszódott valami sok, a szemeim tágra nyíltan virítottak, erőm segítségével felreppentem, két másodperc múlva pedig valami hullámként kitörve és végigterjedve a terepen terített le mindent, ami ellenünk volt.

Annyi különbséggel, hogy ezúttal erőm nem a barátságos lila szint viselte. Hanem feketét.

Nem is kellett több, azonnal a földre zuhantam, ájultan. A terep feltűnően kihalt lett és csendes, ám ekkor Barnes térdezuhanva a sárban mellém rántott az ölébe azonnal, szorosan átölelve.

-Sajnálom - mondtam azonnal. - Ne haragudj, Bucky.

-Csak ne csinálj ilyet többet kérlek - mondta, meredtem nézve a szemeimbe.

-Gyere ide.. - suttogtam szorosan átölelve, Ő pedig hátamra simítva kezeit ölelt át szorosan.