Genosym

Túlélés - Harmincnegyedik fejezet

Az uszoda egy üres, mélyebb medencéjébe terelték a katonákat, előtte megfosztották őket a fegyvereiktől és felszerelésüktől. Csupán az egyenruha maradhatott rajtuk, ennek ellenére akadt, aki megpróbált menekülni. Miután White Claw egy mozdulattal feltöröltette vele rövid távon a talajt, a többiek utána meggondolták magukat és letettek a szökésről.

Az aznapi éjjel és a rá következő nappal eseménytelenül telt. A genosymek szervezete nem szorult alvásra, és míg ember társaik aludtak, nélkülük figyeltek és őrködtek. Leszállt újra az éjszaka és Cecile roppantul unatkozott.

Tina és Jess hiába próbálkozott, minden javaslatukat elutasította. Cain is mondott néhány ötletet, de a kislány láthatóan nem érzett kedvet semmihez. Aztán felállt és odament a fekete hajú sráchoz.

− Ray! − nézett fel Cecile a magas srácra. − Hoznátok nekem halat? Angelnek és nekem nagyon ízlett − Hatalmas szemeket meresztett, és a srác nem igazán tudott mit kezdeni az intenzív pillantással.

~ Miért néz így? − tudakolta Savage gondolatban.

~ Hogy elérje a célját − közölte vele Ray.

~ Mond meg neki, hogy nem − morogta a genosym, mert őt aztán nem fogja a kislány behálózni, mint Saviort.

~ Nem fogok beletaposni a lelkivilágába. Mond meg neki te!

− Hát, ezt nem velem kell megbeszélned, hanem Savage-dzsel − bújt ki a válaszadás alól Ray.

− Oké! − mosolyodott el Cecile, a srác pedig előhívta a genosymet, akinek nem maradt választása.

~ Gyáva vagy! − morogta oda gondolatban Savage.

~ Hajrá! − biztatta Ray.

− Savage, hoznál nekünk halat? − és szinte teljesen hátra kellett hajtani a fejét Cecile-nek, hogy a szemébe tudjon nézni a termetes genosymnek.

− Vigyázni kell a katonákra − dörmögte még hangján a választ Savage.

− Cain és Jess megoldja, főleg Claw sebességével. És én is segítek figyelni. Meg szerintem a többiek is éhesek − próbálkozott tovább Cecile, nem adta fel.

− Ki fogják bírni, ha egy-két napig nem esznek. Tisztában vagyok vele, ennyi idő alatt egyikőtök sem hal éhen − hárított Savage.

− Ők lehet, de mi Angellel még növésben vagyunk. Fejlődő szervezetünk van, ami sokkal több táplálékot igényel. Az ideális az lenne, ha naponta ötször ennénk, ehhez képest, kétszer, de sokszor egy étkezéssel kell beérnem. Légyszi hozz nekem halat! Csak te tudod hol van az a tó.

Kék szemei az előbbinél is nagyobbra nyíltak, a maszk nem takarta most az arcát, látni lehetett lebiggyedő száját. Savage nem igazán tudta mit is mondhatna erre. Ráadásul feltűnt neki, hogy Jess és Cain mintha fogadást kötne, talán arról enged-e a kérésnek vagy sem, és ha igen mikor. Igazán kedvesek.

− Légyszi, légyszi, légyszi! − skandálta kérlelőn. − Megígérem nagyon segítek figyelni a katonákra és nem fogok nyavalyogni sem.

Savage egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ha nem lett volna annyira büszke, akkor segítségkérőn néz Cainre, mert Cecile mégiscsak az ő testvére és bizonyára jobb belátásra tudja bírni.

− Jól van − adta meg magát. − De a katonáknak nem hozok!

− Éljen! − ugrott egyet örömében Cecile, Ray pedig belül vigyorgott.

~ Egy szót se akarok hallani − előzte meg mielőtt az orra alá dörgöli a srác a vereségét.

Megmerevedett, mert Cecile átkarolta a combját, mert nagyjából addig ért neki. Most viszont már tényleg segítségkérőn meredt a három másik emberre. Cain arcán csalódottságot látott, Jess szájáról pedig azt olvasta le, mondtam nem bírja ki addig.