Genosym

Eredet - Tizennyolcadik fejezet

Ika ugyan mindent megtett, de sebesülten, harctól fáradtan nem állíthatta meg a zuhanásukat, és levegőben tartani mindkettejük súlyát. Zephyr mentális pajzsot hozott létre maguk körül és még magához is szorította a lányt, hátha megvédheti a nagyobb sérüléstől. Pont emiatt szeretett bele, mert sosem magával törődött elsődlegesen.

Ágak recsegve-ropogva törtek össze alattuk, a védő energiamezőnek köszönhetően nem érte el őket egy se. Egy nagyobb ágnak a pajzs nekicsapodott, és dobott egyet rajtuk, utána érték el talajt, és ezt már a shy'mari srác se tudta sehogy sem tompítani. Mind a ketten fájdalmasan fogtak talajt.

Az oldalukra érkeztek. Zephyr tüdejéből kiszorult a levegő, a karja maga alá került, és hallotta a csontja reccsenését. Ika sem járt sokkal jobban, neki az egyik szárnya gyűrődött maga alá és az arcára kiülő fájdalmas kifejezés egyértelművé tette, megsérült, talán el is tört.

Mind a ketten igyekeztek csendben tűrni a fájdalmat, mert jól hallhatóan közeledtek az űrhajók, talán pásztázták is a terepet radarokkal. Zephyr behunyta a szemét és megpróbálta kizárni a fájdalmat a tudatából, hogy létrehozhassa az álcát maguk körül.

Ika mozdulatlanul, feszülten feküdt mellette, még levegőt is óvatosan vett. Teltek a percek, aztán a zajok távolodtak. Ezek szerint nem tartották őket annyira fontosnak, hogy földi keresést is indítsanak, netán idomított farkasokkal. Azok elől el se tudtak volna bújni.

Ennek ellenére még percekig fenntartotta az álcát Zephyr, hogy biztosra menjen. Aztán elengedte és hagyta, hogy a fájdalom most már őt is legyűrhesse. Csukott szemmel feküdt, Ika hangos nyögések és fájdalmas szuszogás közepette felült. Motoszkált és Zephyrnek ötlete sem volt, hogy mit csinálhat. Ahhoz túlontúl legyűrte a fáradtság és fájdalom, hogy megnézze.

− Itt Zinta Ika Rish hadnagy! Hall engem valaki? − próbálkozott meg a lány a segítségkéréssel, de csak a csendet kapta válasznak.

Még megpróbálkozott néhányszor az EGE sávjain, de egyszer sem kapott választ. Zephyr kinyitotta a szemét. Ika csalódottnak tűnt. Összeszedte magát és ő is felült. A karját fogta, és átvizsgálta magát. A csontja eltört, felsebezte az izmait, de szerencsére nem szúrta át és vált nyílttá a seb. De még sor kerülhet rá, ha nem vigyáz.

− Eljutunk valahogy a hajóig, annak erősebb a rádiója − közölte határozottan a srác, mire a lány kétkedve nézett rá. − Lábunk nem tört, a többit meg valahogy túléljük.

Fájdalmasan grimaszolva, de elmosolyodott, hátha ezzel tud némi erőt önteni Ikaba, aki megadóan sóhajtott egyet, majd rábólintott. Még egy darabig csak csendben ültek és erőt gyűjtöttek, végül rávették magukat a felállásra.

Zephyr válla és felkarja bedagadt, Ika egyik szárnya élettelenül lógott. Egyikük sem volt jó állapotban, mégis fog összeszorítva, vánszorogva, de elindultak arra, amerre a hajót sejtették.

Nem bizonyult könnyűnek átverekedni magukat az erdőn, de órákkal később elérték a hajót. Zephyr a vezérlőbe ment és aktiválta a rádiót, Ika rácsatlakoztatta a saját kézi vészjelzőjét. Beletelt egy-két percbe, mire a két eszköz szinkronba állt.

− Itt Zinta Ika Rish hadnagy! Hall engem valaki? − próbálkozott meg újra elgyötört hangon a soly'ma.

Várt, majd megismételte. Aztán sercegés vette át a csend helyét és recsegve ugyan, de beleszólt egy férfihang. Mind a kettőjükön megkönnyebbülés lett úrrá. Ika azonosította magát, utána a rádiós tiszt is, hogy biztosra menjenek mind a ketten.

Néhány rövid mondatban összefoglalta a lány, hogy mi történt és mire lenne szükségük. A vonal túlvégén a katona ígéretet tett rá, hogy továbbítja a felettesének, legyenek türelemmel. Nem mintha nagyon mást tudtak volna tenni.