SzJG Oneshotok

A Teremfestők

(C.)

– ...Mintha egy képet festenél. Azonban itt nincsenek színek, itt csak a fehér van, mint az egyszerűség vagy az ártatlanság jelképe – mondta Reni, a kendőszerűséget igazgatva a fején. – Vagy tekinthetjük az életnek is. Az élet mondhatni egyszerű, a sok bonyolultságot mi építettük bele. Vagyis ez a fehér olyan, mint az egyik legkomplexebb érzelem, amit az ember érezhet, ami a szerelem. A szerelem is, ahogy minden más, egyszerű. Csak mi álmodjuk bele a nehézségeket, hiszen így nem lehet a szerelem szerelem. A legnehezebben mégis a legjobban kifejezhető érzelem ez a szó. Hiszen mindent magába foglal. A boldogságot, a szomorúságot, az irigységet, féltést, és még sok icipici, apró dolog, ami az embernek számít. Vagyis bánj úgy ezzel az ecsettel, ahogyan szeretnéd, hogy a szerelmed bánjon veled – emelte volna fel a teddy-hengert, ha azt hirtelen nem vágom földhöz. Nem kellett volna, viszont Reni monológja a mérhetetlen dühöt váltott ki belőlem. Ne nekem mondogassa a faszságait, csak mert ő lebeg Párizs végett!

– Mit csinálsz haver? – vonta fel Ricsi a szemöldökét. Eddig az almafoltot festette a sarokban.
– Azt tettem amit Reni mondott – vontam vállat. Igaz, hogy egy kicsit félreértetettem, de most már mindegy volt.
– Ren nyálas mondandójában egyszer nem volt, hogy vágd földhöz az ecsetet! – kerekedett ki a szeme.
– De azt mondta, hogy bánjak ezzel az ecsettel úgy, mint a szerelmemmel – momdtam logikusan
– Vagyis szarrá vernéd... Őt? – kerekedett ki a szeme.
Renit nem. De Párizst igen!
– Hát, én bújtam az ecset testébe – vontam meg a vállam, és Renire néztem. Zavarodottnak tünt, de kibaszottul nem érdekelt. Felbaszott agyilag ezzel a szerelmes balfaszságaival.– Néha ő maga taszít a földhöz – mondtam, minden dühömet egy diszkréten szemrehányó mondatban. A lány csak rám nézett, a festékes kezét törölgetve, amivel véletlen nekitámaszkodott a falnak. Ő baja, majd Párizs lepucolja...
– Cortez...
– Ha? – vontam fel a szemöldököm.
– Mikor... Taszítottalak utoljára a földhöz? – kérdezte lassan, tagoltan. Hangja enyhén robotias, sokkos volt. De nem érdekelt. Vagyis csak próbáltam azt, hogy ne érdekeljen. Sajna nem sikerült, sőt a dühöm is olvadni kezdett. De már nem hagyhattam magam.
– Hát persze! Hiszen maga a fő karakter nem tudja! – ráztam meg a fejem. – Mond neked valamit az, hogy Neményi és Párizs? Sőt ahogy érzem, van már egy harmadik is! Mit ne mondjak, forr a véred Reni. De legalább közben engemet nem szédítenél! – mondtam ki a komor igazságot.
– Te ne szédíts engemet! – üvöltött rám, kirobbanó dühvel. Hú. Azért hirtelen jött. Van hangja, mit ne mondjam.
– Én? Komolyan én szédítelek téged? – tettem fel a költői kérdést. – Ki hadovál most is itt a szerelemről?!
– Az nem most volt, hanem öt perce! – forgatta meg a szemét.
– Akkor ki hadovált? – üvöltöttem szinte teljes tüdőjéből. A csendet a mi kiabálásunk szakította meg. Mondjuk furcsa is lett volna, ha ez nem így történik, hisz az egész suli csendes volt.
– Elég legyen Cortez! Te játszottad itt tudatlant! – vágta földhöz mimden erejéből a festékes hengert. Hála neki, tiszta festék lett a gatyám. – Jegyezd meg – lépett hozzám közelebb, mire szemrehányóan ráméztem. – Előbb gondolkodj, mielőtt packázol velem – sziszegte, majd csak azt láttam, higy emeli a kezét, és a szép kis tenyerecskéje, amit mindig is meg akartam fogni, az arcomon landolt, erőteljes csípést, és zsibbadást hagyva maga után. Aztán a következő pillanatban a lány elviharzott, döbbenten hagyva minket. Ricsi másodpercek múlva utána indult, így teljesen egyedül maradtam a teremben.
Tudtam, hogy Reninek igaza volt. Én játszottam a tudatlant, és én szédítettem aőt, amikor ott van neki Párizs. De ő sem volt ártatlan. Ő beszállt a játékomba, és mintha csak egy olyan téma lett volna, ami könnyen emészthető lenne mindenki számára, elkezdett mindenfajta metaforát és hasonlatokat találni a szerelemre. És én gondoltam túl ezt az egészet.
Tudtam, hogy utána kellett volna mennem, és nem Ricsinek kellene menteni a menthetőt, amíg én csak az arcomat masszírozom, hiszen még mindig fájt az ütése. Azonban nem volt képem eléállni, miután én akadtam ki, ő meg felpofozott engem. Kétségtelen, hogy nem kicsut felidegesítettem.
Úgy mint minden, ez is az én hibám. Túlságosan bíztam Ricsi tervében – ami azt tartalmazta, hogy játszom a hülyét Reni előtt, aki így segít nekem, majd megköszönöm a segítségét, és lekapom –, és talán túlságosan is jól játszottam a szerepem, már-már leégetve magam előtte.
Nem sokkal később, teljesen egyedül visszajött Ricsi. Arca nem a boldogságról árulkodott.
Nem kellett volna eljönnöm, így talán nem szeretek bele ebbe az oldalába is, abba, aki még akkor is segít, amikor már lassan az idegeire megy az ember.
– Ren hazament. És megfenyegetett, hogy hagyjam békén, mert megpofoz engem is – mondta.
– Nem hagytál ki valamit a sztoriból? – kérdeztem, széttárva a karom.
– Ren még hadovált valamikről – dörzsölte meg a csuklóját. – Valami olyasmiről, hogy elege van ebből a szerelem témából, meg abból, higy mindig észre kell vetetnie magát veled... Van még itt remény C!
– Mindig ezt mondod Ricsi... És sajnos már nem tudok úgy hinni neked, mint régen – ráztam meg a fejem.
– De C! Szerinted akkor miért tartotta meg a pulcsidat? Miért fogta meg a kezed, és segített? Csak simán utasítgathatott volna! És ha annyira ott lenne neki Párizs, akkor átvette volna a tesicuccát, nem neked intézte volna a kérdését, és megtagadta volna a pulcsidat, hiszen ha anmyira szeretné Párizst, nem venné fel a ruhádat, nem fogná meg a kezed és legfőképpen nem segítene nekünk.
– Nem tudom Ricsi... Már magam sem tudom, hogy mit gondoljak – feleltem.
Valahogyan hittem Ricsinek, azonban mégsem. Az érvei helytállóak voltak, teljesen egyetértettem vele. Csak egyik részem nem akart hinni neki, és az azt traktálta, hogy Reni ezt mind a "baráti gesztus" jelző alá veszi, miközben egy kicsit furán viselkedik. Ezért nem akartam hinni Ricsinek. Mert féltem, hogy újra pofára esek.