SzJG Oneshotok

Nem Az, Aminek Látszik

{Vɪʀᴀ́ɢ}

Aʜᴏɢʏᴀɴ becsuktam magam mögött és Ricsi előtt az ajtót, a műmosolyom szinte azonnal leolvadt az arcomról. Az önutálat vette át a helyét, egy teljesen semleges arckifejezéssel.
Nagyokat pislogva körülnéztem a folyósón, ami üres volt. Anya még dolgozott, Benire se kellett vigyáznom, így nagyot sóhajtottam. Legalább nem kell megjátszanom magam a népességnek. Egyedül voltam. Nem kellett senkinek sem folyamatosan nevetnem, vagy vigyorognom, ami a ritka alkalmak közé tartozott.
Amióta stílust váltottam, senki sem ismerte az igazi Virágot. Azt játszottam, hogy megöltem, és magam mögött hagytam mindent. A valóságban ez azonban nem így volt, és talán rosszabb állapotban voltam, mint régebben.
Kikötöttem az undorító napocskás bakancsom, amit Krisztától kaptam. Lerúgtam a lábaimról, ahogy a fehér zokniaimat is letéptem, majd az ajtót belökve a fehér szennyeskosárba dobtam azokat. A szürke puha szőnyegen lassan lépkedtem végig, és erőtlenül löktem be a szobám ajtaját. A régi poszterem, ami az ágyam fölött volt (és az egyetlenegy ami a "régi én" maradéka volt), pontosan ugyanúgy állt, mint ahogyan mindennap. Nem változott semmit. A függönyök is ugyanúgy álltak, ahogyan hagytam őket. Most hosszú léptekkel odamentem, és behúztam a sötétítőket. A szobámban azonnal sötét lett, ami megadta az egész hangulatát. Megadta azt a sötétséget, ami a fejemben van. Hiszen mindenki szerint hülye vagyok, de azt nem tudják, hogy miért teszek így.
Senki nem tud a mentális állapotomról anyukámon kívűl. Ő vette csak észre a sok közül, és faggatott ki. De szinte csakis azért mert pont egy olyan pillanatomban voltam, amikor szinte semmi sem érdekelt. Még Ricsinek is hazudtam, hogy épp Disneyt, és egyebet nézek, ezért nem írok.
Valójában magamat rajzolgattam manga stílusban. Azt, ahogyan egy kötélen lógok. A képet senki nem látta rajtam kívül, és azonnal el is égettem egy öngyújtó segítségével a hamukat pedig a szél vitte messze.
Szinte beleborultam az ágyba, és megdörzsöltem a szememet, ezzel elkenve a szempillaspirálomat. Egyáltalan nem törődtem vele. Majd az arcomon könnyek folytak le. A fájdalmam és a szenvedésemnek a könnyei voltak ezek. Utáltam magamat, teljes szívemből. A fájdalom mardosta a szívemet. Fájt, hogy ilyen gyenge vagyok. Fájt, hogy nem tudtam továbblépni még most sem így, tizenegyedikben, a régi traumáimon. Utáltam mindenkit. Utáltam őket azért, mert a hamis énemet ismerik. És utáltam őket azért, mert szeretnek.
Na meg utáltam őket azért, mert szerettem őket.
– Virág? – anya üvöltése szakította meg a picsogásomat. – Mi a baj?
Besüllyedt a matracom, és anyu védelmező kezei fonódtak körém. Fejemet azonnal a pólójába fúrtam.
Azt akartam volna mondani, hogy minden rendben. De nem tettem.
– Utálom magam – suttogtam.
– Sss... minden rendben lesz – simogatta a hajamat.
– Bárcsak így lenne – feleltem.
Szerettem az optimizmusát. Mindig is olyan optimizmust szerettem volna, amilyen neki volt. Soha nem tudtam olyan életvidám lenni. Még akkor sem, amikor mentálisan ép voltam.
– Hamarosan indulunk, és igérem, hogy jobban leszel.
Akkor jutott eszembe. Ma van az első időpontom a pszichológussal. És ahogyan az órámra pillantottam, kiderült, hogy addig kevesebb, mint tíz percem van. Így lassan feltoltam magam az ágyról.
Alig volt erőm ahhoz, hogy felkeljek. Lábaim elképesztően remegtek, és erőtlenek voltak. Muszáj volt pár percet kapaszkodnom a komódomon.
A fürdőben lemostam szemfestékem martalékát, ittam egy pohár vizet, majd elindultunk.
Alig vártam, hogy beszámoljunk minden érzésemről. Hogy biztosan ne ismerjenek fel benmünket anyu taxit hívott, és feltett egy napszemüveget. Én a fejembe húztam a mustársárga pulcsim kapucniját.
Készen álltam arra, hogy jobban legyek. Jobban akartam lenni.