SzJG Oneshotok

A Mágikus Hang

csenge_19

(C.)

– Most megkeresem Emót, aztán lépünk moziba, de utána elugorhatunk deszkázni. C. Figyelsz te rám egyáltalán? – ráncolta a szemöldökét Ricsi.
– Persze. De hallod te ezt a hangot? – füleltem az előtérben, ami teljes félhomályban volt. A tesitanárok leléptek, nem vártak meg mindenkit.
– Mit? Jaa, igeen! – kezdett el ő is fülelni. Olyan volt, mintha egy angyal énekelne, legalábbis a hangja elképesztő volt.
Nem is tudom pontosan, hogy mit is énekelt. A hangja a libabőrt hozta ki belőlem, és egy elképesztően szép dalt énekelt.

És ha majd együtt zuhanunk...

– Tudod mit Ricsi? – fordultam felé. – Én megnézem ki is lehet ez a hang, te keresd meg Virágot – nyitottam be az ajtón, és halkan becsuktam magam mögött.
A teremben teljes sötétség uralkodott, csak a hangját hallottam. Biztos voltam benne, hogy egy gyönyörű lányhoz tartozott ez a hang.
Talán még tíz percig hallhattam a hangját. Mindenféle dalt énekelt, azokat, amik az eszébe jutottak. De belőlem valahogy minden sor a libabőrt hozta ki. Aztán amikor hirtelen véget szakadt a hang, én pedig akaratlanul is tapsolni kezdtem.
– Elképesztőek voltak ezek a dalok! – mondtam a sötétségbe. Nem tudtam hol állhatott, de azt tudtam, hogy közel hozzám.  Aztán hirtelen csak a lépteit hallottam. Eltűnt.

***

Következő héten már fájdalmasan sokáig maradtam az öltözőben, megvártam, hogy mindenki elmenjen, és újra hallhassam a hangját. Folyamatosan a fejemben volt a hangja, mintha ismertem volna őt (mondjuk biztos, hiszen ő is Szent Johannás), de mégsem. Akárki is volt ez, teljesen más volt a stílusa.

A táskámat csak ledobtam az ajtóban, majd benyitottam az ajtón. Mintha megérezte volna, hogy beléptem, hirtelen csend lett.
– Ki van itt? – suttogta az angyali hang gazdája
– Az a kérdés, hogy ki van ott! – vágtam vissza suttogva. Túl nagy volt az akusztika, nem kell, hogy az egész terem a hangomtól hangzon.
– Az nem érdekes – sétálgatott idegesen. Tisztára olyan beütésem volt, mint az Operaház Fantomjában. Csak fordított szereposztásban.
– De, szerintem igenis érdekes – füleltem a lépteit, hátja beleütközök, és hátha látom egy kicsit az arcát.
– Mondom nem érdekes. Csak egy lány vagyok a Szent Johannában, aki itt énekelget.
– És ha én tudni akarom ki a hang gazdája?
– Sajnos azt nem tudhatod meg. Most pedig... Kérlek menj el – köszörülte meg a torkát, és miután hallotta az ajtócsukást, amit imitáltam (amúgy leültem a földre), és a hangját hallgatva, igyekeztem egy szavát sem figyelmen kívül hagyni.
– Sírj, csak sírj, hős Veterán! – fejezett be egy Kárpátia dalt. A nagyim eléggé bírta, így ismertem.

Igyekeztem a legkevesebb hangot kreálni. Azt szerettem volna, ha azt tudja, hogy én nem vagyok ott, közben mégis ott vagyok, és iszom a dalokból hangzó szavakat.
Talán így mehetett ez három hétig, vagyis három alkalomig. Mindig egy órát énekelt, volt szomorú és boldog dal, szerelmet, utálatot kifejező is, sőt egyszer még Green Day-t is énekelt. A Forgotten-t.
Nem is tudom mi történt velem... Ez alatt a három hétben folyamatosan rá gondoltam, a hangjára, és hogy kit is takarhat vajon ő.

– Miért van ilyen szép hangod? – tettem fel a költői kérdést, amikor már egyszerűen nem bírtam tovább. A lépések hirtelen elmaradtak.
– Itt vagy?
– Itt voltam, ahogy az elmúlt három hétben is, minden szerda délután – vontam meg a vállam, teljesen feleslegesen.
– Szóval kukkoltál? – kérdezte kétségbeesetten, majd kuncogni kezdett. – Azt akartam mondani, hogy kihallgattál?
– Mondhatni – mosolyodtam el az édes nevetésén. – A hangod... Vonzza az embert. Remélem a személyiséged is.
– Mi ismerjük egymást, de mégsem. Én is a Szent Johannába járok, te is. Az is meglehet, hogy évfolyamtársak vagyunk, de te ezt nem tudhatod meg. Én tudom, hogy ki vagy, de csakis azért, mert téged mindenki ismer a suliban.
– De miért nem mondod el, hogy ki is vagy te?
– Mert szörnyen lámpalázas vagyok, és félek. Félek, hogy valaki kinevet, mert lehet, hogy szép a hangom, de nem olyan a kinézetem.
– Ez egyáltalán nem baj – basztattam a farmert a térdemen. – Mondd; énekelsz még nekem?
– Azt sajna nem tehetem meg – sietett el. Megint.
– Hallhatlak előbb is, mint szerda? – kiáltottam a sötétségbe. Nem válaszolt.