Reményem utolsó fonala

15

Erwin:

Illegette magát előttem, szinte megbűvölt. Olyan volt, mint a szivárvány végén meglapuló kincs. Próbáljuk elhinni, hogy ott van. Sőt szeretnénk elhinni, hogy valóban megtapinthatjuk. De félek tőle, ha megérinteném darabokra törne és köddé válna.

Tudom, hogy direkt csinálta mégis káprázatos volt bőre csillanása, ahogy a pamut végigsuhant rajta. Hogy fogjam vissza magam egy ilyen szépség mellett? Sehogy... Csak tűrtem a rengeteg ingert, ami érte látószerveim.

De a pillanatot, mely engem magával ragadott, megint el kellett szúrnia. Miért nem tudja megérteni az a konok, önfejű, önmarcangoló, hülye feje, hogy én gyönyörűnek tartom. Más pedig ne is érdekelje. Nekem ő a végtelen tengerem, mi a horizontnál összefut a fenséges égbolttal. Minden porcikáját szívből imádom. Az apró termetét, az ébenfekete haját, az izmos, mégis kecses alakját, de még a folyton undok nézését is. De főleg azt, ahogy reggel nyitogatja ködös kékjeit, majd meglát és rám mosolyog.

Hasa előtt összekulcsoltam a kezemet és a tükör felé fordítottam. Nyakába hajtottam kobakomat és beszívtam fenséges illatát. Nézte magát, de nem tetszett neki a látvány. Elfordult és inkább az ablakon bámult kifelé. Néhány percig öleltem őt némán, majd megszólaltam.

- Csak az a bajod, hogy nagy a hasad? - Kérdésemre aprót bólintott, de ez nem volt túl határozott.

- Már megint ezt csinálod? A nagy szónoklat sem maradhat el? - Kérdezte flegma hangsúllyal.

- Rendben... Ide figyelj Levi Ackerman, nem azért vagy most itt, hogy hisztizz. Azért költöztél hozzám, mert fülig beléd vagyok zúgva. Rengeteg ágyas fordult meg ebben a szobában, de egy sem volt ennyire gyönyörű. Senki sem tudta ennyire elcsavarni a fejem. Az pedig, hogy omega vagy és még babát is vársz, már csak hab a tortán. Ha lehetséges, akkor így még gyönyörűbb vagy, bár kétlem, hogy tudnál még vonzóbb lenni számomra. Nekem kell tetszened és nem másnak. A pocakod aranyos és én tudom a miértjét, másoknak nem kell tudniuk. Egyelőre... - Simítottam hasára és nyakába pusziltam. - Ha kell életem végéig mondogatni fogom ezeket neked, hogy végre elhidd. Elhidd, hogy nekem mindennél többet érsz. Értek... - Megfogtam csuklóját és hasára tettem kezét.

- ... - Nem jött semmi válasz, csak halk szipogás, mire felnéztem az arcára. Sírt...

- Na, ne itasd az egereket. Mi a baj? - Nem válaszolt csak fogta magát és megfordult ölelésemben.

Arcát mellkasomba fúrta és szorosan átölelt. Karjaimat hátára vezettem és óvatosan cirógatni kezdtem gerince vonalát. Annyira békés volt a hangulat, mégis valami zavart. Apámat meg kell győznöm arról, hogy Levi jó választás. Én pontosan tudom, de ő szkeptikus vele kapcsolatban. Mondjuk, ha nem ismerném én is az lennék.

- Erwin... - Dünnyögte hozzám simulva.

- Igen? - Túrtam ében fekete hajába.

- Milyen szülők leszünk? Mármint, mit fogunk elszúrni? - Kérdezte bágyadt hangon.

- Valószínűleg mindent. De az ember a hibáiból tanul. Mindent megtapasztalunk majd. Jókat és rosszakat is. Az első lépést, az első szót, az első barátot, az első szerelmet, az első bált, az esküvőt, az unokákat és persze a csalódásait, a bánatait, na meg a kamasz kort. Azt majd át kell vészelnünk. - Sóhajtottam nagyot a gondolatra.

- Remélem, megélem az unokáim születését. - Kuncogott ábrándozva.

- Én is... - Mosolyogtam kékjeibe pillantva.

...

- Apa értsd meg! Levi a mindenem, sosem hagynám magára. - Válaszoltam ingerülten.

- Fiam, te vagy a trónörökös. Gondolj a jövődre! - Fogta fejét mérgében.

- Épp ezt teszem. Szerelmet akarok, gyerekeket, családot. De, ha ez neked nem tetszik, akkor lemondok a trónról! - Vettem le ujjamról a címeres gyűrűt.

- Ezt örömmel hallom. - Fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.

- Hogy micsoda? - Fagytam le teljesen.

- Ha nem lennél valóban szerelmes, akkor beletörődnél a döntésembe. De te kiállsz emellett a fiú mellett. - Tehát végig csak játszott velem.

- Csak teszteltél? - Vágódtam hanyatt a széken.

- Pontosan...

- És mi lett az eredmény? - Kérdeztem felháborodottan.

- Az, hogy áldásomat adom rátok. - Jelentette ki nemes egyszerűséggel a jó hírt.

- Ez... tényleg!? Köszönöm! Nagyon köszönöm! - Pattantam föl álló helyzetbe és elé rohantam, majd átöltem.

- Nyugalom, nem kell ez a nagy felhajtás. Menj újságold el neki is. - Tolt az ajtó felé.

Kiszaladtam a teremből, végig a folyosókon és elértem a szobám ajtajáig. De nem léptem be azonnal. Mi van, ha ő nem így gondolja? Olyan nincs, hisz imád engem. De nem kéne azonnal megkérnem a kezét? Vagy az még korai lenne? Talán elijeszteném? Vagy ez lenne a helyes döntés? Ahj... Nem tudom.

- Levi, híreim vannak! - Nyitottam be a szobámba.

De azonnal meg is bántam hangos belépőmet. Szerelmem az ágyon feküdt egy takaróba bugyolálva. Szinte csak a feje búbja látszott ki a krém színű pléd alól. Egy könyv pihent meg egyik kezében, míg másikkal hasát ölte. Körvonala kirajzolódott a pamuton keresztül. Lágyan, gondtalanul simult a matracba. Haja kissé az arcába lógott, míg szája résnyire el volt nyitva.

Beljebb sétáltam és óvatosan mögé feküdtem. Megérezte jelenlétem, így megfordult és hozzám bújt. Apró, izmos, mégis kecses alakja most kezeim közt pihent. Fáradtan, mégis izgatottan simogattam karját. De szemeim le-le csukódtak, így karjaimban az egyetlen csillagommal aludtam el.