Reményem utolsó fonala

38.

Erwin:

Felnőtt férfi létemre nem bírtam ki, hogy ne hullajtsak el néhány könnycseppet. Egyszerűen túl gyönyörű volt, ahogy szerelmem a kezében tartotta kisfiunkat. Azok a csodálkozó szemek, amik őt fürkészték. És Levi kicsattanó öröme, ahogy felnevet a kisbabája. A csöppség elbűvölt mindkettőnket és ezt mi nem is tagadtuk. Páratlan érzés, mikor először tarthatod kezedben szerelmetek gyümölcsét. De még felemelőbb, mikor azt láthatod, hogy a számodra két legfontosabb személy egymásra mosolyog. Szinte bizsergető, de kellemes és utánozhatatlan.

- Gyönyörűek vagytok... - Suttogtam a szoba csendjébe. Elaludt, a kicsi.

- Ugyan, csak Eiji. De ő nagyon is, a legaranyosabb kisbaba, akit valaha láttam. - Simított a kicsi arcára, majd kezembe adta és pedig a kiságyba fektettem.

- Hogy érzed magad? - Beültem mellé az ágyba és átkaroltam vállát.

- Fura... hogy nincs hatalmas hasam, hogy úgy vigyáznak rám, mint egy porcelán babára. De örülök, hogy végre kezemben tarthatom. - Pillantott alvó kisfiúnk felé, majd vállamra hajtotta fejét.

- Elképesztő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon apuka leszek. - Szinte vigyorogtam, ami rám kicsit sem volt jellemző.

- Nekem mondod. Te hozzám képest egy vénember vagy. - Nézett föl rám és arcomra nyomott egy puszit.

- Azt hiszed sokat számít az a néhány év? Örülök neki, hogy mikor én már beállt háttal fogok kelni minden reggel, te még serényen pattoghatsz... - Kipirult arca biztosított arról, hogy értette célzásomat.

- Ha nyugdíjba megyek, már nem kell pattognom... senkin... - Tette hozzá suttogva az utolsó szót.

- Rendben nagyapó, majd meglátjuk, hogy bírod szusszal. - Csókoltam ajkaira és combjára simítottam.

- El a kezekkel vénember! - Csattant föl suttogva, hogy ne keltse föl Eijit.

- Ugyan már aranyom, te is kívánsz. Csak nem mered bevallani. De amint jól leszel már alattam fogsz nyögdécselni. - Súgta fülembe kéjes hangon.

- Úgy tűnik kicsit sokat gondolsz magadról. - Markolt tagomra és ingerelni kezdett.

- De egy alattomos kis asszonyság vagy. - Sziszegtem rá. Fölhúz teljesen aztán intézhetem el magamnak.

- Nem értem. Mi a baj? Csak megsimogatom az egód forrását. - Öltötte ki rám nyelvét, majd elhúzta kezét.

- Ugye tudod, hogy durván meg leszel büntetve? - Súgtam fülébe, majd csókot leheltem nyakába.

- Sejtem... - Mosolyodott el.

Néhány percig egymást ölelve ábrándoztunk a jövőnkről. A kisfiúnkról, az esküvőnkről, sőt a nászutunkról is. De ebben az egyben nem egyezett a véleményünk. Én szerettem volna elmenni egy kicsit kettesben valamerre, de Levi hallani sem akart róla. Azt mondta, hogy nem hagyná itt az ő kisbabáját. Úgy viszont nem hármasban terveztem ezt a kis kiruccanást. Az úgy elvesztené a varázsát. Ebben nem tudtunk dönteni, úgyhogy az időre bíztuk. Majd valahogy úgyis lesz.

- Sétálnod kéne egy kicsit... - Szólaltam meg egy hosszabb, meghitt csend után.

- Nincs kedvem kimászni innen és tudom, hogy fájni fog. - Ölelt át szorosabban.

- Ezt már megbeszéltük néhány órája. - Néztem rá dorgálón.

- Tudom, de reméltem, hogy más lesz a véleményed. - Szomorodott el hirtelen.

- Sajnálom, muszáj. - Simítottam arcára, majd kikeltem mellőle és az ágy mellé siettem, hogy felsegíthessem.

Nehezen mozdult és folyamatosan fájdalmas grimaszba torzult arca. Rossz volt ránézni, tudtam, hogy fájt neki. Lassan kiült az ágy szélére, ahol megpihent és óvatosan kapaszkodott belém. Annyira próbáltam én felhúzni amennyire tudtam, hogy neki ne kelljen erőlködnie. Mikor talpon volt kifújta a levegőt, majd átkarolt és hozzám simult. Derekánál tartottam és próbáltam magamra venni testének súlyát. Elkezdte egyik lábáról a másikra helyezni súlyát, majd óvatosan lépkedett még mindig engem ölelve. Lassan mozgott testünk együtt, mintha táncoltunk volna. Megnyugtatta őt, de engem is. Gyönyörűnek találtam, amiért gyermekünknek életet adott és ennek a sebeit hordozta magán.

- El sem tudom mondani mennyire szeretlek. - Pillantottam bágyadt kékjeibe.

- Én nem. - Ejtette ki kedvesen mosolyogva szavait.

- Még ilyenkor is képes vagy elrontani a hangulatot? - Sóhajtottam bosszúsan, hogy tehet ilyet?

- Sajnálom. - Kuncogta el magát, majd elvált tőlem és tett néhány bátortalan lépést.

- Eddig ügyes vagy. - Tipegtem mellette, hogy el tudjam kapni, ha megbillen.

- Úgy érzem magam, mint aki most tanul járni. - Kapaszkodott meg az ágy szélében, hogy meg tudjon pihenni.

- Nem baj, a lényeg, hogy minél hamarabb jól legyél. - Simítottam hajába és átöleltem remegő alakját.

- Segítesz? Kezdek fáradni. - Nyúlt felém kezével, amit meg is fogtam, hogy rám tudjon nehezedni.

Elbicegtünk a mosdóig, ahol közölte, hogy fáradjak ki, majd szól, ha jöjjek. Természetesen nem csuktam be az ajtót, csak behajtottam és ott várakoztam, hogy baj esetén kéznél legyek. Miután végzett és kicsit fel is frissítette magát, szólt nekem. Azonnal ott is termettem mögötte, majd segítettem neki visszajutni az ágyba. Fáradt volt és nyűgös, úgyhogy csak felemeltem és befektettem az ágy egyik felébe, hogy ezzel neki ne kelljen bajlódnia. Rápillantottam még a legifjabb Smith-re és befeküdtem kedvesem mellé. Átkaroltam őt, majd álomra hajtotta fejét. De én nem aludtam, nem voltam fáradt. Csak figyeltem, ahogy mind a ketten alszanak. Néha megremegtek szerelmem szempillái, vagy éppen elmosolyodott. Tudtam, hogy szép álma lehetett és ez képes volt hihetetlenül boldoggá tenni engem. Kezdtem azt érezni, hogy a mindig mogorva énemet megtörte ez a két cukiság. De cseppet sem bántam.

- Erwin? - Hallottam meg egy óvatos hangot az ajtóból.

- Gyere nyugodtan. - Mosolyogtam anyámra, aki halkan lépdelt beljebb.

- Úgy látom mind a ketten kimerültek. - Pillantott az alvó csöppségekre.

- Miért jöttél? - Kérdeztem kedvesen és persze suttogva, hogy ne keltsek föl senkit.

- Csak beszélni szerettem volna újdonsült szülőkkel, de akkor ezt vele majd máskor ejtem meg. - Ült le velem szemben egy székre.

- Értem... - Simítottam ki Levi szeméből egy kósza tincset.

- Hogy bírjátok a kicsivel?

- Eddig jól. Sokszor alszik keveset, így minket is folyton foglalkoztat. De hihetetlenül aranyos és imádnivaló. - Szinte gügyögtem, ahogy róla beszéltem.

- És Levi, hogy van?

- Nem tudom. Ismered, nem szereti mutatni, hogy fáj valamilye. Megpróbált elsétálni a mosdóig, de alig bírta tartani magát. Nem kell gondolat olvasónak lenni ahhoz, hogy tudjam, piszok nehéz neki. Sőt, azt sem tudom, hogy mi lesz az esküvővel. Nem merem így ráhagyni a további szervezést. - Húztam el fájdalmasan a szám.

- Remélem minden rendben lesz vele. De légy itt neki, mert megviselheti őt ez az egész. - Mosolygott rám együtt érzően.

- Próbálkozom, de általában nem nyílik meg senkinek.

- Mindenesetre én beszélek Hangeval és próbálom vele szervezni tovább a dolgokat. - Állt fel és elindult kifele.

- Köszönöm... - Suttogtam neki.

- Ez csak természetes. Vigyázz rá nagyon. - Intett nekem és kisétált a szobából