Reményem utolsó fonala

Epilógus

Levi:

Testünk még mindig meg-meg remegett az előbb átéltek miatt, pedig már rég egymás karjaiban feküdtünk. Fejemet a puha, hófehér párnák közt pihentettem, míg Erwin mellkasomra hajtotta kobakját. Átölelt karjaival, sőt még egyik lábát át is vetette rajtam. Összekulcsoltuk ujjainkat és csak hallgattuk egymás szívverését. Lassan hajába simítottam kezemet és bele is túrtam szétkuszált tincseibe. Egy kellemes sóhaj hagyta el száját, majd felpillantott rám és arcomra simította hatalmas tenyerét.

- Gyönyörű vagy... - Kezdte el hüvelykujjával simizni.

- Te sem panaszkodhatsz. - Fésültem arrébb haját kezemmel.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy az enyém vagy... - Tette vissza kezét mellkasomra, majd végigsimított felsőtestemen.

- Ott ne! - Kaptam kezemet alhasamhoz, ami neki nem tetszett.

- Már miért ne? Nem tudom feltűnt-e, de már láttam és érintettem minden egyes porcikádat. - Háborodott föl és csuklómra fogott.

- Tudom, de ez új és nem szép. - Fordítottam el fejem, hogy ne kelljen rá néznem. Így is eléggé kínos volt.

- Neked nincs olyan részed ami ronda lenne. - Vette el kezemet hasamról és odatette sajátját. Végigsimított fedetlen bőrömön, majd hirtelen fölém kerekedett.

- Mire készülsz? - Kérdeztem pánikolva.

Ajkaimra hajolt, de nem volt vad, se szenvedélyes. Sokkal inkább szerelmes és gyengéd volt csókja. Elvált tőlem, majd lejjebb kezdett haladni. Kulcscsontomon, utána mellkasomon hagyott nedves csókokat. Hasamon haladt egyre lefelé, de mikor elérte alhasam, újra arcomhoz tért vissza és csak megszállottan fürkészte szemeim.

- Tudom, hogy te nem ezt látod, de kérlek hallgasd meg, hogy én miként látlak. Ez a heg itt - Simított hasamra. - a fiúnk születésének az emléke. Együtt éltük át, együtt féltünk és együtt örültünk. Megáldottál engem egy gyönyörű kisfiúval és ennek a nyomait fogod hordozni életed végéig. De tudod mit? Én azt szeretném, ha még több heg lenne itt, mert az azt jelentené, hogy újabb gyerkőcünk lett. Szeretném, hogyha sosem takargatnád és bátran vállalnád, hogy egy gyönyörű babócát hoztál a világra... - Csókolt könnyáztatta orcámra, majd újra magához ölelt.

- De olyan csúnya. - Válaszoltam hüppögve.

- Azt mondta a Doktor Úr, hogy begyógyul és utána már alig fog látszani. - Tudtam, hogy csak nyugtatni akart, mivel megmutatta nekem a doktor omegája a hegét. Még mindig nagyon látszott neki, pedig már 3 éve történt.

- Remélem is. - Fogadtam el a sorsom és még jobban magamhoz húztam uramat.

Békés volt a hangulat, egyikőnk sem rohant sehova. Tudtam, hogy Erwinnek ezentúl csak egyre több dolga lesz és nem tud majd velünk annyi időt tölteni. De nem is volt baj, kicsit nekem is ki kellett mozdulnom a saját kis vackomból. Megismerni új embereket, nyelveket, kultúrákat és tanulni a világról. Szerettem volna én is besegíteni, ahogy annak idején a Királynő is tette. De nem értettem hozzá, így segítséget kellett kérnem. Örültem neki, hogy ennyi szerető ember vett minket körül a palotában és így bárkihez szívesen fordulhattam. Főleg, ha vigyázni kellett a kis örökösre, akkor már egy kész csoport volt a jelentkezőkből. Természetesen csak olyannak adtam oda, akit jól ismertem és bíztam benne. Ilyen volt a Király, a Királyné, Hange, Historia, Ymir, esetleg Sasha és Nicolo. Másoknak csak vészhelyzet esetén adtam a csöppségemet.

- Min gondolkozol? - Kérdezte arcomra pillantva.

- Mióta Eiji megszületett, a palota teljesen kivirult. Mindenki szája mosolyra görbül, ha meglátja kisbabánkat. - Kuncogtam meg az emlékképeket.

- Valóban, de már akkor érezhető volt, mikor te idekerültél. Előtte csak kihalt folyosók voltak. - Kezdte el fedetlen oldalamat simogatni.

- Ennek örülök...

- Remélem a többi gyerkőcünk még nagyobb vidámságot hoz majd. - Bújt megint hozzám és felvette kezdeti pozícióját.

- Többi?

- Hát... Reméltem, hogy te is szeretnél még néhány babócát, de most elbizonytalanodtam. - Nézett föl rám elhúzott ajkakkal.

- Nem tudom. Szeretnék, de félek. Bármelyik pillanatban meghalhattam volna és ez még most is megrémít. Az, hogy Eiji születése után ezt a témát feszegettük, az csak hirtelen felindulásból történt. - Simítottam vállára és cirógatni kezdtem.

- Tudom. De, ha egyszer kedved támad gyereket csinálni akkor szólj és repülök. - Vigyorgott bugyután.

- Természetesen. Bár én inkább azt mondom, hogy bízzuk a természetre. Akár ebből az éjszakából is születhet egy újabb csöppség. - Csókoltam ajkaira, majd visszaejtettem fejemet a párnákra.

- Akkor bízzuk a természetre... - Hunyta le fáradt szemeit.

- Szeretlek... - Pusziltam hajába és én is álomba merültem.

Sok olyan volt, amit még nem tudhattam előre és nem is akartam. Inkább a mának éltem és a jövőmet rábíztam az égiekre. Ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog történni. De hihetetlenül boldog voltam a tudattól, hogy mindenben mellettem áll majd a családom és a barátaim. Hálás voltam mindazért amit eddig átélhettem. Boldog voltam az életemben és remélem továbbra is így lesz.

...

Hát ez is eljött. Egy újabb történetnek a vége. Én hihetetlenül élveztem a sztori írását, remélem ti legalább feleannyira az olvasását. Köszönöm mindenkinek, aki legalább csak vetett rá egy pillantást. Sőt, hálás vagyok a sok vote-ért, amivel megajándékoztatok. Mégegyszer nagyon köszönöm és csak remélni merem, hogy sikerült, akár egy apró mosolyt csalnom az arcotokra.