Reményem utolsó fonala

48.

Levi:

Nem akartam elmondani Erwinnek, hogy féltem ettől az egésztől. Tudtam, hogy az amúgy is pocsék esküvőnket csak még jobban rontaná, ha nem tudnék teljesíteni a nászéjszakán. Tudtam, hogy amint hozzám ért, bevillantak a rémképek. Ahogy szajhának nevezett és fájdalmat okozva eltaszított. Ahogy az a vénember, az undorító kezeivel összefogdosott. El kellett mondanom neki, hogy nem tudtam volna átadni magam. De féltem, hogy így még távolabb kerülünk.

- Mi a baj? - Kérdezte, mikor elhajolt nyakamtól.

- Semmi, miért? - Kérdeztem vissza mosolyogva és nyakába akasztottam kezeim.

- Mert csak fekszel alattam, mint egy darab fa, ez nem rád vall. - Vizslatott engem gyanakvó szemeivel.

- Csak fáradt vagyok... - Kamuztam, de mit tehettem volna. Nem ronthattam el az élvezetét. Neki még lehetett jó ez a nap.

- Aha... Akkor most mondd el, hogy valójában mi a baj. - Mászott le rólam és mellém feküdt.

- Tényleg nincs semmi baj, csak hosszú volt ez a nap. Nem lehetne eltolni ezt holnap estére? - Kérdeztem reménykedve, mire csak rosszallóan pillantott rám.

- Tényleg nem bízol bennem? Tudod, hogy bármi baj van, azt elmondhatod nekem. Kérlek légy velem őszinte. - Simított ki néhány tincset szemem elől.

- Félek...

- Mégis mitől? - Húzódott közelebb hozzám.

- Ha hozzám érsz úgy... akkor olyan, mintha ő érne hozzám... Félek és undorodom, de tudom hogy tőled nem kell, csak... ijesztő. - Válaszoltam a paplan mintáját pásztázva.

- Mit tegyek, hogy ne érezd ezt? - Kérdezte lágy hangon és magához húzott.

- Nem tudom... - Motyogtam mellkasába és még jobban hozzábújtam.

- Mi fog változni holnap estig? - Kérdezte óvón, mintsem vádlón.

- Remélem, hogy minden. Hogy addigra elfelejtem. - Válaszoltam teljesen szétfolyva karjai közt.

- Remélem tudod, hogy mindennél jobban szeretlek és várok rád ameddig csak kell. - Puszilt arcomra és magunkra húzta a takarót.

- Köszönöm... Én is szeretlek. - Csókoltam lágyan ajkaira.

...

Hangos sírásra keltem, de már megszokott volt. Erwin mindig is jobban aludt, így én keltem Eijihez. Akár már egy nyöszörgésére fent voltam. Kikászálódtam férjem öleléséből és a kiságyhoz léptem. Azonnal karomba kaptam kisfiamat, és magamhoz öleltem. De bőre tapintása szinte perzselt. Megijedtem és hirtelen Erwin felé fordultam, aki békésen aludt. Szólongattam, de hatástalan volt, így az ágy szélére ültem és rázogatni kezdtem. Hamar kipattantak szemei és rám kapta ijedt tekintetét.

- Eijhinek maghas lázha van! - Mondtam neki sírva, mire kisfiam mégjobban rákezdett.

- Mióta? - Ugrott ki az ágyból és magára kapta ingét.

- Nem tudom. Most keltem arra, hogy sír. De nagyon forró! - Zuhogtak könnyeim, amiktől alig láttam.

- Azonnal hozom Hanget, bújj be vele az ágyba, legyen melegben! - Lépet ki az ajtón, majd tettem amit mondott.

Szorosan magamhoz öleltem kisfiamat és befeküdtem a meleg paplan alá. Remegett apró teste, de legalább sírása apadt egy kicsit. Megijedtem és nem lett jobb az érzés, egyre több rémkép rajzolódott ki fejemben. Próbáltam ringatni és némileg csitítgatni, hogy ne keltse föl az egész palotát. Kétségbeesetten simogattam hátacskáját és szorosan öleltem magamhoz. Mellkasomon pihentette fáradt buksiját míg apja ide nem ért a felmentősereggel.