Reményem utolsó fonala

32.

Erwin:

- Ennyire látni akarod már? Nem bírsz ki nélküle két napot? - Kérdezte apám mosolyogva.

- Lehet hogy te már ráuntál anyára, de nálam még folynak a mézes évek. - Válaszoltam nevetve.

- Szó sincs róla. Csak nálunk nem szerelem volt a házasság alapja. - Gondolkodott el, majd elmosolyodott.

- Sosem akartál mást magad mellé? - Kérdeztem gyanakvóan. Túl jó a házasságuk, mintha szeretőket tartanának.

- De... Régen volt egy szobalány a palotában. Gyönyörű volt és nagyon kedves. Olyan volt nekem, mint neked Levi. Szerettük egymást, de egyikünk sem vallotta be. Tudtuk, hogy ennek nem lehet jövője... - Mesélte ábrándozva.

- Mi lett vele?

- Súlyosan megbetegedett és fiatalon elhunyt. Borzasztóan megviselt, szinte magamba zárkóztam. - Borzongott meg a keserű emlékekre.

- Mikor kellett elvenned anyát?

- Ezek után... A családom megneszelte a kis románcunkat, így minél hamarabb eljegyzést akartak, hogy ne szeressek bele másba. Hamar elrendeztek mindent, nekem pedig a gyász közepette kellett megházasodnom. - Mesélte most már mosolyogva.

- Akkor kifejezetten utáltad anyát? - Kérdésemre csak bólintott.

- Igen, bár hamar meg is szerettem. Anyád akkoriban hihetetlenül gyönyörű volt. Egy földre szállt angyal. Egy gond volt csak, ő nem az volt, akiért epekedtem. Szerettem és még mindig szeretem a feleségemet, de nem vagyok belé szerelmes. Tiszteljük egymást, barátok vagyunk, szeretetből vagyunk együtt, egy család vagyunk. Te is hamar összejöttél, ami még jobban összetartott minket, de mélyen tudjuk, hogy ha nem lett volna muszáj, akkor nem állnánk most egymás mellett. - Mosolyodott el kedvesen és kitekintett az ablakon.

- De nem vehetted volna el azt a lányt? - Próbálkoztam kiszedni belőle dolgokat.

- Nem... Az én szüleim befásultak és borzasztóan szigorúak voltak. Ők sosem szerették egymást. Apámnak rengeteg ágyasa volt, sőt a személyzettel is összefeküdt. Anyám pedig válogatott, akihez éppen kedve volt. Elég későn jutottak el odáig, hogy legyen trónörökös. Akkor születtem, mikor anyám volt 46 éves. Öregek voltak, így nekem kellett tovább uralkodnom, majd haláluk után örökölnöm mindent. - Mesélte elszörnyedve.

- Neked nem volt anyám mellett senkid? - Kérdeztem gyanakodva.

- Nem volt. De okkal. És ezért is reagáltam Levira rosszul. - Húzta el száját keserűen.

- Hogyhogy?

- Apám révén megundorodtam ettől. Ő fiatalon szinte gyerekeket hívott az ágyába. Nagyon fiatalok voltak, sőt túlságosan is. De a borzasztó ebben az volt, hogy akármennyire öregedett, ő folyton cserélte az ágyasokat, hogy ne legyenek idősebbek. Felnőtt férfi volt, de még mindig gyerekeket fektetett meg. Mikor már karcolta a hatvanat, megtartotta őket, hogy nőjenek föl, de egyre undorítóbbnak tartottam. Azok a lányok nálam fiatalabbak, vagy velem egyidősek voltak. - Szörnyedt el teljesen az emlékekre.

- Honnan tudod ezeket? - Kérdésemre csak elkacagta magát.

- Mikor annyi idős voltam, mint te. Úgy viselkedtem, mint Levi. Folyamatosan a személyzeti folyosókat róttam és velük társalogtam. Mindenki panaszkodott, nekem meg egyre jobban hányingerem volt a szüleimtől. Jó emberek voltak, jól vezették az országot, de a magánéletük katasztrófa volt. - Válaszolta komoly hangvétellel.