Reményem utolsó fonala

34.

Erwin:

Az elmúlt napokban Levi egyre jobban lett. Rendesen evett és a színe is visszatért. Hange kikupálta normális emberré, így újra az életvidám, mogorva énje került felszínre. Természetesen továbbra is hisztizett és kínlódott a terhesség miatt. Minden nap azért nyavalygott, hogy szülessen már meg a kicsi Eiji. De persze Hange azt jósolta neki, hogy ki fogja hordani a teljes kilenc hónapot, úgyhogy egész nap fura dolgokat csináltak. Több órára eltűntek, majd hirtelen előkerültek és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. De nem hagytam ennyiben, úgyhogy kilestem őket. De azt mondom jobb a tudatlanság mezején lebegni.

Levi találkozásukkor azonnal lehúzott egy hasonló trutyit, mint amit velem itatott meg Hange a betegség elkerülése végett, de ez rosszabbul nézett ki. Majd bevonultak barátnőm szobájába és lefektette őt az ágyára. Valami tappancsos izét rakott a hasára, ami rezgett és Levi elmondása szerint csikis volt. Majd egy kis tornával folytatták a találkozót. Egy óra múlva kifáradva ültek le egy újabb lötty elfogyasztására, majd csak beszélgettek egy keveset. Hange tanácsokat adott neki és válaszolt a kérdéseire.

Én is jártam és járok is anyámhoz, hogy segítsen. De az nem ilyen fura. Megmutatta, hogy kell megfogni egy gyereket helyesen. Hogy kell etetni és böfiztetni. Mi a folyamata egy pelenkacserének és egyéb fontos dolgok. De nem gondoltam, hogy Levi ennyire kikészült a terhességtől. Ilyen kétségbeesetten még senki nem akarta megszülni a gyerekét. Igaz, nem tudom milyen egy férfi omegának ez, de biztosan más, mint egy nőnek.

Kukkolásom után megvártam őt a szobánkban, hogy lemenjünk együtt enni, de neki nem volt étvágya. Mondjuk azok után a fura micsodák után nekem se lenne. Úgyhogy csak együtt töltöttük a délutánt és kimentünk egy kicsit sétálni a kertbe. Bár kerek hasa miatt már nem nagyon tudott öltözködni. Vagy az én hatalmas pólóimat hordta, vagy ilyen köntösszerű izében mászkált. A párnája már végérvényesen kitúrt mellőle és a saját térfelemre száműzött. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fog változni az életünk egy csöppség miatt.

- Gondoltál már arra, hogy mi lett volna veled, ha nem találkozunk? - Szegezte nekem a kérdést.

- Nem, tulajdonképpen ez eddig eszembe sem jutott. - De jó kérdés az biztos.

- Én akárhányszor ezen gondolkozom mindig eszembe juttatja, hogy most mennyire boldog vagyok. Régen semmi nem volt biztos, még az sem, hogy lesz-e holnap. Ha nem kerülök ide, akkor valószínűleg az öngyilkosság lett volna a megoldásom. Miután Kennynek visszafizettem volna a pénzt, céltalan életemnek inkább véget vetettem volna. De te mindent megváltoztattál. - Karolta át kezemet és hozzam bújt.

- Ne is mondj ilyeneket. Ez semmire nem megoldás. - Háborodtam föl eszmefuttatásán.

- Te nem ott nőttél fel, ahol én. Nekünk ez az egyetlen kiút, ha ebbe a szakmába bekerülsz, akkor egy roncsként kerülsz ki. - Válaszolta mosolyogva és maga után húzta ledermedt testemet.

- Akkor mindennél jobban örülök, hogy hozzám kerültél. A gondolat, hogy megölted volna magadat, szívszorító. Tudom, hogy nem ismertük volna egymást, de akkor is borzasztó. - Szörnyedtem el teljesen.

- Én is így gondolom... - Mosolygott továbbra is, ami kicsit kétségbeejtő volt.

- Én valószínűleg még több ágyassal gazdagodtam volna. A munkába temetkezés mellett pedig, beleegyeztem volna egy kényszerházasságba. Úgyhogy boldogtalanul éltem volna le életem hátralévő részét. - Sétáltam én is belé kapaszkodva.

- Tulajdonképpen miért kerültem én ide? - Kérdezte elgondolkodva.

- Mert én frissíteni akartam a repertoárt és Kenny téged ajánlott. - Válaszoltam könnyedén.

- Mindegy is. A lényeg, hogy együtt vagyunk. - Jelentette ki boldogan.

- Hűha... Ez nagyon nyálasra sikeredett. - Nevettem rajta, amin ő megsértődött.

- De igaz, legalábbis én így gondolom. - Nézett rám hisztisen.

- Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? - Fordultam vele szembe és megfogtam kezeit.

- Igen, tudom... És ez rád is igaz. - Karolta át nyakamat és egy csókot hintett ajkaimra.

- Annyira várom, hogy itt legyen velünk. - Simítottam pocakjára és simizni kezdtem.

- Ne is mondd. Már igazán jöhetne. - Válaszolta gondterhelten sóhajtva.

- Nem félsz a szüléstől? - Nem tűnik pánikolós típusnak.

- Tulajdonképpen de, szinte rettegek, de még nem szeretnék agyalni. Messze van még ahhoz, hogy emiatt pánikoljak. – Nézett föl rám biztatóan.

- Ez igaz, de én kapásból attól félnék, hogy elrontja az orvos, vagy veled lesz valami baj. - Válaszoltam keserűen, a gondolat is rossz.

- Határozottan nem. Sem Hange, sem te nem engednétek, hogy ez megtörténjen. - Súgta ajkaimra, majd megcsókolt.

- Lenne még egy kérdésem.

- Kivele...

- Be szeretném jelenteni az új örököst, mikor megszületik, de nem tudom hogyan. Senki sem tudja, hogy létezel és még nem is házasodtunk össze. - Szomorodtam el.

- Mi lenne, ha összehívnád őket és elújságolnád a hírt, hogy megszületett a trónörökös? Meg bejelentenéd az esküvőt is. - Válasza szinte tökéletes volt. Van egy harang amit akkor szólaltatunk meg, mikor gyermek születik.

- Mihez kezdenék én nélküled? - Haldokoltam drámaian, amin elnevette magát.

- Valószínűleg élnél tovább úgy, mint eddig. - Válaszolta egyszerűen.

Néhány órát még beszélgettünk a kertben, de mivel hűvös volt már az idő, így bekuckóztunk a szobánkba. Levi természetesen ölemben foglalt helyet, és karomat birizgálta. Az utóbbi időben hiper bújós lett és egyre törékenyebb. Egy omegától várhatjuk is, hogy gyámoltalan legyen, de ennyire nem hittem volna. Mindent velem csináltat meg. Fürödni is nagy hiszti árán, karban hajlandó csak elmenni. Borzasztóan nyafogós lett, éjszaka nem tudott aludni és kellemetlenül fészkelődött az ágyban. De nyilván elnézzük neki, hiszen ezek az utolsó napjai. Jóformán bármelyik pillanatban megérkezhetett a kicsi Eiji.