Reményem utolsó fonala

37.

Levi:

Mikor megébredtem, azonnal fájdalom hasított belém. Azt éreztem, hogy menten szétszakadok. Szinte sírva kaptam alhasamhoz, ahol egy jókora kötést éreztem csak. A hasamról a dudor eltűnt, de eszméletlen fájdalom vette át a helyét. Azt hittem meg fogok halni, ha valaki nem csinál valamit. Nagyon fájt én meg csak sírva tapogattam sérülésem.

- Nyugalom... Itt vagyok, nincs semmi baj. - Ölelt át Erwin, de én csak a nyilalló érzésre tudtam gondolni.

- Nagyon fáj! - Sírtam föl hangosabban.

- Szólok Hangenak, de addig maradj itt és tarts ki. - Simított arcomra és megvárta míg bólintok, majd elhagyta a szobát.

- Siess vissza. - Szóltam még utána, de tudtam, hogy úgyis rohan vissza hozzám.

- Itt vagyok! Mi a baj? - Rontott be az említett nőszemély.

- Azt mondja, hogy nagyon fáj a hasa. - Jött beljebb Erwin is, majd ismét karjaiba zárt.

- Tudom, hogy fáj, de ennyire? - Kérdezte ő is idegesen.

- Ighen! - Kaptam rá tekintetem, majd Erwinre.

- Hozok neked valamit, addig vigyázz rá. - Pillantott Erwinre, majd kisietett.

- Semmi baj nem lesz... Vigyázok rád... - Puszilt homlokomra, majd még szorosabban átölelt.

- Félek... - Néztem rá elhomályosult látással.

- De nincs mitől. Képzeld a kicsi Eiji jól van és veled sincs semmi baj. A doki azt mondta, hogy ez természetes. A lelkünkre kötötte, hogy már nem történhet semmi rossz, nemsokára jobban leszel és hamar olyan leszel, mint régen. - Csókolt ajkaimra, majd összekulcsolta ujjainkat.

- Hol van most?

- Édesanyámék ma hajnalban értek haza, így most ők vigyáznak rá. Tündéri teremtés, nem lehet betelni vele. - Mosolyodott el, amitől nekem is jobb kedvem lett.

- Miért fáj ennyire? - Kérdeztem a kötést tapogatva.

- Nem tudom, de kapsz egy újabb adag csodaszert és már jobban is leszel. - Nevette el magát, annyira imádom.

- Nagyon remélem. Ez a viselkedés nem rám vall. - Préseltem ki a szavakat összeszorított fogaim közül.

- Már itt is vagyok! - Jelent meg újra az ajtóban.

- Most mit itatsz meg velem? - Kérdeztem fintorogva.

- Van benne csomó gyógyizé  fájdalomtompító, érzéstelenítő és egy olyan gyógynövény is, ami megnöveli az adrenalin szintedet, így a szervezeted nem érzékeli annyira a fájdalmat. - Nyomta kezembe a barna löttyöt.

- Hiszek neked. - Kaptam ki kezéből és azonnal le is húztam, majd visszadőltem szerelmem karjaiba.

- Hamarosan hatni fog, utána idehozzam a kicsit? - Kérdezte vidáman, mire csak bólintottam egyet.

- Szeretném már látni. - Néztem föl Erwinre és kezét szorongattam, amíg nem enyhült a fájdalom.

A marcangoló érzés lassan alábbhagyott és átvette a helyét egy kellemesebb bizsergés. Szülők lettünk. Borzasztóan fiatalon, de életet adtam egy csodás kisfiúnak, aki majd az ország felett fog uralkodni. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez lett az életemből, boldog vagyok és ezt nem veheti el tőlem senki. Én csak egy baleset áldozata voltam, bár a kisfiam is így fogant meg, de örülök, hogy megtörtént. Pokoli volt ezt átélni és még mindig egy kínszenvedés, de nem fordítanám vissza. Soha...

- Itt van apuci, köszönj neki. - Hozta be gügyögve Hange.

- Add ide, add ide, add ide. - Nyúltam érte izgatottan.

- Nyugalom, csak semmi hirtelen mozdulat. - Nevette el magát, majd kezembe adta a csöppséget.

- Úristen, de gyönyörű. - Sírtam el magam, ami nem rám vallott, de megtörtént.

- És ugye milyen aranyos? - Simított karomra Erwin, majd átölelt minket.

- Üdvözöllek a családban Eiji Smith... - Adtam puszit a homlokára.

Percekig csak mosolyogva figyelt, majd felkuncogott és tágra nyitotta szemeit. Mikor lehajoltam hozzá, megfogta egy tincsemet és azzal kezdett játszadozni. Ujjaira csavarta és jól meg is húzta. Kacagott és gügyögött karjaimban, én pedig hasát simiztem. Apró lábacskái folyamatosan mozogtak. Karjai viszont felém nyújtózkodtak. Az biztos, hogy innentől feltűzöm a hajam, ha a közelébe megyek. Levágatni nem szeretném rövidre, de így minden szálat ki fog tépni.

- Tetszel neki. - Mosolygott rá Erwin, majd arcomra simítva megcsókolt.

- Még jó hogy. Belőlem van. - Nevettük el magunk két szerelmes csók között. De az idilli hangulatot gyereksírás törte meg.

- Mi a baj kincsem? - Simizte meg ő is a pocakját.

- Szerintem csak éhes, úgyhogy magatokra hagylak. - Jelentette ki Hange, akiről időközben meg is feledkeztem.

Amint Hange kisétált, szétnyitottam köntösöm, majd mellkasomhoz emeltem a kicsit. Szinte azonnal rá is harapott mellbimbómra, ami kissé kellemetlen volt, de nagyon aranyos is. Furcsa volt, ilyet még sosem éreztem, mégis természetesnek tűnt. Kezeit mellkasomra tapasztotta és végig engem kémlelt szemeivel. De nem csak ő figyelt árgus szemekkel, hanem az apja is. Aki nem tudom, hogy miért, de furán nézett a fiára. Mikor Eiji befejezte az evést és pihegve feküdt a kezemben visszaöltöztem. Majd Erwin felé fordultam és a kicsit a vállamra fektettem egy kendővel, hogy büfizzen.

- Olyan haspók lesz, mint te. - Pusziltam meg kedvesem arcát.

- Sajnos...

- Nem mondod, hogy féltékeny vagy? - Kérdeztem mosolyogva.

- Talán...

- Erwin... Ő egy kisbaba, a te fiad is. - Nevettem el magam.

- De ez nem ér. Ő miért nyúlhat hozzád büntetlenül? - Kérdezte nyavalyogva.

- Mondom, hogy ő egy újszülött csecsemő. Máshogy nem tud enni. - Irtózatosan viccesnek találtam a kialakult helyzetet.

- Ettől nem lesz jobb kedvem. Több hónapja nem nyúltam hozzád. Most meg végig kell néznem, ahogy más taperol. - És itt már nem bírtam, hangos nevetésben törtem ki a hallottak miatt. Ami nagyon fájt a sebem miatt.

- Azért, ha lehet emiatt ne nyírd ki a fiadat. - Nevettem még mindig jóízűen.

- Ne nevess, ez nem vicces. Ez komoly probléma. - Vágott fancsali képet.

- Nyugalom, nemsokára olyannyira foglak kényeztetni, hogy a nevedet is elfelejted. - Csókoltam ajkaira, majd az álmosan pislogó Eijit az ágyunk melletti kis bölcsőbe fektette vőlegényem.

- Ajánlom is. A jó feleség dolga, hogy elkényeztesse az urát az ágyban. - Ölelt át és újra párnácskáimra mart.

- Még jó, hogy nem vagyok a feleséged. - Dőltem hanyatt az ágyban és hasamra simítottam. Meg kell szokni, hogy már nincs itt a kicsike.

- Hange azt üzeni, hogy fel kéne kelned az ágyból. Elmehetnél mosdóba és járkálhatnál is egy kicsit. Az orvos is azt javasolta, hogy sétálj sokat. - Feküdt be mellém és átölelt karjaival.

- De tudom, hogy fájni fog. - A francnak van kedve szenvedni, ahelyett, hogy az ágyban feküdnék.

- Tudom, de muszáj. Ettől gyorsabban gyógyulsz és kevesebb ideig lesznek fájdalmaid. - Mondjuk az igaz, hogy ki kéne mennem a mosdóba, de gondoltam Erwin majd cipel mindenhova.

- Rendben... De még pihennék előtte egy kicsit. - Hunytam le szemeim.

- Nyugodtan, szerelmem...