Elmerülés

Első fejezet | Helga

– Megvan! – kiáltok fel boldogan, amikor a telefonom értesítését megnyitva egy olyan e-mailt pillantok meg, amelyet egy ideje már nagyon vártam. Gyorsan végig futtatom a szememet a sorok között, és meglepve veszem tudomásul, hogy nemcsak nagyon közel kerültem a célomhoz, talán gyorsabban is sikerül majd azt véghez vinnem, mint gondoltam.

– Mi van meg? – érdeklődik az asztal túloldalán ülő legjobb barátom. A szájába töm egy villányi spagettit.

– Nem mi, hanem ki: Vámosi-Tóth Nóra! Igent mondott a riportkönyv ötletére. Már holnap találkozom vele, és átbeszéljük, hogyan tudunk közös álláspontot kialakítani ezzel kapcsolatban – mesélem izgatottan, de látom, hogy Gergőre ez nem ragad át.

Hároméves korom óta ismerem őt, azóta a legfontosabb szövetségesem. A testvérem, a barátom, a lelkitársam. Egy óvodába jártunk, aztán egy általános iskolába, egy gimnáziumba és most már egy egyetemi csoportba is.

– Eladod magad – morogja. – Teljesen lerombolod vele azt a tekintélyt, amit kialakítottál magadnak – fejti ki a rosszallását.

Egész életemben írtam. Mindenfélét. Meséket, esszéket, cikkeket, tudósításokat. Tizennégy éves korom óta jelennek meg írásaim, sok kötetben publikálták a történeteimet, de sosem ez foglalkoztatott a leginkább, hanem az igazságfeltárás, az oknyomozás. Ezért tanulok újságírást. Valójában már a mesterképzést végzem, de az egyetem első évétől kezdve újságíróként dolgozom. Ennek részben az az oka, hogy el kell tartanom magam valamiből, részben pedig az, hogy kielégíthetetlen a kíváncsiságom, és mindennél jobban ingerel az igazságtalanság.

Tizennyolc évesen az ország egyik legnagyobb korrupcióellenes munkacsoportjának ösztöndíjasa lettem. A hevesi közélet mocskait kutattam, és az Egerben működő kábítószer bandákkal való kapcsolatuk feltérképezését tűztem ki célul. A nyomozásaim végül sikerek voltak, de ezért olyan áldozatokat hoztam és olyan és kockázatokat vállaltam, amiket ma már nem biztos, hogy megtennék. Nyilvánvalóan az akkori mentorom nem tudta, hogy mibe keveredek bele azért, hogy ezek a tényfeltáró cikkek megszülethessenek. Nem meglepő módon ezek kiderülte után mindenféle kapcsolatot megszakított velem, mondván, van egy határ, amin sosem léphet túl egy újságíró, és én mégis megtettem. Nem tudtam hibáztatni, amiért lemondott rólam, igaza volt. Mindenesetre országos hírnevet szereztem a nem éppen megszokott bevállalósságommal, ami azt eredményezte, hogy a legnagyobb újságoktól kaptam állásajánlatot a képzettséghiányom ellenére is. Azóta már nem vállalok életveszélyes mutatványokat, de jó néhány hatalommal való visszaélésről sikerült a kollégáimmal lerántanom a leplet.

– Igen, lehet, de te is tudod, hogy ez nem Nóráról szól és nem is a karrieremről. Nem a riportkönyv érdekel elsősorban, bár, ha sikeres lesz, akkor az mindkettőnknek előnyt jelent – védekezem.

Dr. Vámosi-Tóth Nóra citológus, az egyik legmodernebb sejtbiológiai kutatóközpont vezetője, nemzetközi szinten is elismert fiatal kutatóorvos. Posztmodern harmincas anya, aki át tudta törni az üvegfalat, és a legtámogatottabb ellenzéki párt elnökének felesége, aki talán jövőre már Magyarország miniszterelnöke lesz.

A rákkutatás nyilvánvalóan érdekes téma, de nem ez és nem is Nóra élete izgat, hanem az, hogy a férje közelébe jussak, és kölcsönösen egymás segítségei legyünk.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem egyből őt kerestem meg, és miért nem tőle kérek segítséget, de erre több indokom is van. Egyrészt azt szeretném, ha ő lenne az, aki felajánlja nekem a koalíció lehetőségét, mert az azt jelentené, hogy én szabhatok feltételeket felé, másrészt a szerkesztőség, ahol dolgozom, nem engedne nekem ilyen egyértelmű kihágásokat. A könyvvel kapcsolatban is hosszas egyeztetéseket kellett folytatnom, hogy engedélyt kapjak rá. Nem szeretnének elköteleződni egyetlen párt mellett sem, nem akarnak egyértelmű állásfoglalásokat tenni. Ezt nem tudom felróni senkinek, igazuk van. Egy pályakezdő, huszonéves fruska miatt nem dönthetik romba azt, amit a sok éves ellenszélben felépítettek. Így alternatív megoldást kellett találnom arra, hogyan kerülhetek közel Vámosi-Tóth Ádám, szociáldemokrata pártelnökhöz, miközben megpróbálom nem csorbítani a szerkesztőségem renoméját.

Gergő attól félt, hogy hibát követek el azzal, ha feladom a függetlenségemet. Lehet, hogy így van, sőt, biztosan nem téved, de ha emiatt tönkre megy az újságírói karrierem, ezt is vállalom. Nekem szükségem van olyan emberekre, akik tudnak segíteni húsz évvel ezelőtti kérdések megválaszolására, Vámosi-Tóth Ádámnak pedig szüksége van hozzám hasonló emberekre a kampányban, akik célba tudják vinni az üzeneteit, és meg tudják dönteni a jelenlegi hatalom egyeduralmát.

– Ha nem lesz kormányváltás, úgysem maradunk, kint meg talán sosem leszek majd újságíró. Vagy ha mégis, talán nem fognak haragudni rám, amiért megpróbáltam kicsit elterjeszteni az északi nézeteket Magyarországon is – mutatok rá, és megvonom a vállam.

Fuldoklom, így tudnám jellemezni azt, hogyan érzem magam ebben az országban, és jelen pillanatban csak Vámosi-Tóth Ádámot látom reményként magam előtt arra, hogy ne kelljen elmennem innen. Gergővel úgy tervezzük, hogy a kormány újabb győzelme esetén Norvégiába költözünk. Három éve már a nyelvet is tanuljuk. Nem megy még egészen jól, de már sok mindent megértünk, és nem okoz problémát kifejezni magunkat. Mindketten a nyelvvel dolgozunk, a gondolatainkat írjuk le, foglaljuk keretbe, így egyelőre meglőve érezzük magunkat, de egyikünk sem fél a munkától, így semmit sem vetünk meg, bármilyen állást elvállalunk majd, ha úgy alakul. Egy ideig azonban még nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha mennünk kell, mert túl szűkre záródik a kalitka körülöttünk.

– Jól van, meggyőztél – adja meg magát Gergő. – Szólj, ha tudok neked segíteni.

– Örülnék, ha velem jönnél holnap. Nem tudom, meddig maradok Pesten, de ha már ott vagyunk, megünnepelhetnénk a sikeres félévünket.

– Nincs miért ellentmondanom neked, nagyon szívesen veled megyek – mondja mosolyogva. Nekem is a fülemig szalad a szám, boldog vagyok a támogatásától.