Elmerülés

Második fejezet | Helga

A védőangyalom és én már egy reggeli vonattal elindultunk a főváros felé, mert nem akartunk elkésni. Háromra beszéltem meg Nórával a találkozót, de előtte még lecuccoltunk egy olcsóbb szállodában, és elmentünk ebédelni. Bár Gergő tegnap még nem volt oda az ötlettől, hogy megtegyem ezt a kis kiruccanást, ma már láttam rajta, hogy szívesen jött velem. Tudom, csak budapesti nyüzsgés izgatja. Azzal még mindig nem sikerült megbarátkoznia, amit a fejembe vettem. Egész nap húzta a száját, de nem fogja megtörni az elképzelésem az ellenállása. 

Azt mondta, félt Vámosi-Tóth pártelnök úr maffiájától, de én csak kinevettem. Egy ideje én már nem félek senkinek és semminek a maffiájától. Ha az életemet akarják, hát, vegyék el, ha pedig az újságírói karrierem megbuktatása a cél, ahhoz is sok sikert kívánok mindenkinek. Én nem rettenek meg semmitől azután, hogy láttam az emberi mocsokság legmélyebb bugyrait.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi Gergő, amikor beszállok a taxiba. – Rossz előérzetem van.

– Azt hittem, ilyen csak a nőknek szokott lenni – gúnyolódom. 

– Elég időt töltöttem veled, hogy rám ragadjon – húzza el a száját.

– Tudod, hogy szeretem a kalandokat, ez is az lesz – vonom meg a vállam. – Menj el addig valahová, csinálj olyat, amit szeretsz. Csajozz vagy barátkozz, mindegy. Érezd jól magad, mert nem akarok végig úgy ülni ott, hogy közben mardos a bűntudat, amiért te itt aggódsz értem. Nincs miért – mosolygok rá, és megszorítom a kezét.

– Azért vigyázz magadra – rázza meg csalódottan a fejét. 

Dobok neki egy puszit, aztán becsukom sárga taxi ajtaját. Lassan elindulunk, én pedig a tegnapi e-mailből kikeresem Nóráék otthonának a címét. Útközben sorrendbe szedem a jegyzeteimet, néhányat még kiegészítek egy-egy gondolattal. 

A vonatút alatt összeírtam mindent, ami eszembe jutott, és halványan felvázoltam, hogyan is képzelem el a riportkönyv jellegét. Keverni akarom a műfajokat. Egyszerre szeretném benne használni a mélyinterjú módszerét és a regényes elbeszélést is. Így válna az egész dinamikussá. Meg persze az sem lenne rossz, ha Ádámmal is sikerülne egy kicsi részt összehozni, amelyben a kettejük szerelmét és kapcsolatát dolgozzuk fel. Semmiképp sem akarok bulvárba átnyúló szennyet készíteni, nem szeretnék a hálószobájukban turkálni, a célom egyedül az, hogy közelebb hozzam az átlag embereket a politikusokhoz. Hogy megmutassam, Nóra sem egy sznob politikus feleség, hanem egy érző nő és anya, úgy, mint bárki más a mai Magyarországon.

Tizenöt perc lehet az út, mire a gangos társasházhoz érek. Számomra meglepő, hogy egy ilyen befolyásos ember, mint ez a Vámosi-Tóth a családjával a belvárosban lakik, társasházban. Korábban, amikor politikusoknál jártam – nem volt sok ilyen alkalom – gyakran nem is Budapesten, hanem annak agglomerációjában laktak egy csodás palotában.

Megnyomom a kaputelefon megfelelő gombját, és várok, míg válasz érkezik.

– Tessék? – Váratlanul egy férfihang szólal meg, ami miatt egy másodpercre elbizonytalanodom, aztán mégis magabiztosan szólalok meg:

– Üdvözlöm, Fogarasi Helga vagyok, újságíró, és Nóra asszonnyal találkozót beszéltünk meg három órára.

– Jöjjön be – mondja, majd kinyílik előttem a nehéz faajtó. Csodálattal nézek szét visszhangzó ürességben. A lakások sokkal szebbek itt, mint ahogyan azt kívülről gondoltam. A falak és a korlátok minden egyes négyzetcentimétere tökéletesen kidolgozott, lágy hullámos, szecessziós stílusban megmunkált. Egyszerűen gyönyörű. A zöld rácsos felvonóval a harmadik emeletig megyek, és ahogy elhagyom azt, egyből látom, pontosan hova kell mennem. Vámosi-Tóth Ádám a lakásuk előtt áll, elmosolyodik, amikor észrevesz. Nem tudom, miért, de én sem tudom nem elhúzni a számat.