Elmerülés

Valamiről muszáj szólnom...

Sziasztok!

Ez most egy őszinte poszt lesz, bár talán akik régebb óta követnek, tudják, hogy nemigen sűrűn szoktam hazudni, vagy mismásolni. Egyszer állítottam valótlanságot, amikor azt írtam, soha nem láttok itt engem viszont, de én mégis újra megjelentem. Akkor sem a félrevezetés volt a célom, minden szót komolyan írtam, de aztán mégis meggondoltam magam, mert úgy éreztem, hiányzik az írás az életemből. Most ugyanabban a vízben csapdosom, de ha lehet, még intenzívebben húz magával az ár.

Talán többeteknek feltűnt, hogy az utóbbi pár napban nem volt új fejezet. Nem tudom, hogy hányótoknak hiányzik vagy nem hiányzik – bocsánatot kérek azoktól, akik várják az új részeket.

Az utóbbi időben nem vagyok száz százalékos állapotban mentálisan. Nagyon erős szorongást érzek, amely hullámokban tör rám. Ennek az állapotnak a forrását egyrészről ismerem, a másik részt még keresem, de azt egyértelműen tudom, hogy nem javít rajta az, hogy írok és folyamatosan a visszajelzést várom, ami – sok esetben – nem jön. Többször is írtam már arról, hogy szerintem mi az olvasók felelőssége Wattpaden, így nem ismétlem meg ezeket, mert akiknek szólt, azokhoz nem ért el, és azt hiszem, egyébként sem mainstream dolog az íróknak kritikát megfogalmazni az olvasóikkal szemben, ugye?

Örüljön, hogy egyáltalán olvassa valaki, amit írt.

Tudom, hogy nem vagyok népszerű író, sőt, talán sokszor teszek is arról, hogy ne tartsatok kedves embernek. Például azzal, hogy nyers és őszinte vagyok. Nem tudom megjátszani magam, nem kommentelgetek szépeket írótársaknak, hogy ők is szépeket kommenteljenek az én történeteim alá, mert szerintem nagyon nehéz igazán jó történeteket találni Wattpaden (az, hogy az enyém jó-e, azt nem nekem kell eldönteni), nem írok népszerű dolgokról, nem alkotom meg tökéletes embernek a karaktereimet, és bizonyára sokkal jobb írók is vannak nálam ezen a felületen, sokkal jobb és szerethetőbb történetekkel. Bár kinek mi a jó és a kívánatos, ugyebár...

Nagy mellénnyel azt állítottam ennek a regénynek az elején, hogy talán nem lesz népszerű, de én szeretném csinálni, ezért csinálom. Naiv gondolat volt, hogy csupán ennyi elég. Nagyon nagy csodálattal szoktam nézni azokat az írótársakat, akik őszintén és lelkesen tudnak örülni annak, amikor lesz ezer vagy kétezer megtekintésük egy-egy történetükön. Én önző vagyok - ezt sokszor említettem már -, ezért többre vágyom ennél. Jogosan élhettek azzal a kritikával, hogy nekem semmi sem lenne elég, és lehet, hogy igazatok is van. Talán én semmilyen számmal sem lennék elégedett, de abban biztos vagyok, hogy csökkenne a fojtó gombóc átmérője a torkomban, ha azt érezném, hogy legalább egy-egy általam sokkal kevesebbre értékelt történet olvasottsági szintjét elérném.

Számomra az írás szenvedély volt, önkiteljesedés, terápia. Aztán terméket csináltam belőle. Odaadtam nektek, hogy kezdjetek vele, amit szeretnétek, és azt hittem, hogy ez ennyi. De nem ennyi. Egy szorongónak, egy beteges imposztor-szindrómás embernek sosem lehet ennyi. Én, a hülye antikapitalista elfelejtettem, hogy az áruról a legtöbbet az iránta való kereslet mond el. Ez a szabad piac törvénye. Én nem hiszek a szabad piacban. Nekem kudarc a kisszámú megtekintés, kudarc, ha nem kapok visszajelzést, kudarc, hogy azt sem tudom, kik olvassák. Pedig minden egyes fejezet kitételekor kikiabálnám, hogy kérlek, szeressetek, mert szükségem van rá! Akkor is, ha antikapitalistaként tudom, hogy nem a számok, nem a kommentek és nem a visszajelzések határozzák meg azt, hogy milyen jó a történetem, és mennyire vagyok én fantáziadús, kreatív, jó tollú író, ergo milyen jó az árum, amit kivittem a piacra.

Elfáradtam. Szorongok. Igyekszem jobban lenni, élvezni az írást. Jelenleg nem megy, mert ami terápia volt, az most a szorongás tárgya.

De vissza fogok térni, megígérem. Azt nem, hogy két nap múlva, vagy öt nap múlva, vagy három hét múlva. Nem tudom, hogy mikor, de remélhetőleg újra belém fog hasítani, hogy hiányzik az írás.

Nem sajnáltatni szeretném magam, gyűlölném, ha bárki is sajnálna, csupán szerettem volna, ha megértitek, mi van bennem. Nem fogok könyörögni, hogy küldjetek csillagokat vagy írjatok kommenteket, kértem már, de megalázkodni nem akarok a saját felületemen. Sosem fogom ténylegesen azt kérni, hogy szeressetek. Csak akkor szeressetek, ha tényleg szerettek.

Lehet, hogy ezt a posztot hisztinek, nyavalygásnak vagy valóban sajnáltatásnak hiszitek, szívetek joga. Aki szeretné érteni, az szerintem érteni fogja a lényeget.

Köszönöm azoknak, akik velem voltak, vannak és ezután is lesznek. Felétek van a leginkább lelkiismeret-furdálom, de hiszem, hogy ti is akkor jártok jobban a későbbiekben, ha én most egy időre leteszem a lantot.

K. M. Priest