Elmerülés

Huszonegyedik fejezet | Helga

Kezdem megszokni, hogy velem vannak tele a hírek. Meg azzal, hogy Fenyvesi Gábor lehet az apám. Meg azzal, hogy Ádámnak ezennel már a jelenlegi kormánypárton kívül nem nagyon akad majd kihívója. Nem mintha az EM valódi kihívó lett volna, de talán pont az a négy százalék lehet majd a végén a döntő.

Egyébként az hazugság, hogy kezdem megszokni magam a híradóban. Újságíróként mindig a média másik felén voltam. Elismertek a szakmámban, de sosem én voltam az a médiamunkás, akit megmondóemberként behívtak a tévébe, hogy politikai műsorokban szakértsen. Nem, nem azért, mert nincsenek jó meglátásaim, hanem mert nincs farkam és nem vagyok legalább negyven éves.

Ádámék nagyon törekszenek arra, hogy minél több fiatal nőt delegáljanak a közéletbe, de a média még mindig máshogy működik. A szépen mosolygó, dugnivaló, bájos nők vezessenek nőknek való műsorokat, beszélgessenek celebekkel, mert az való nekik. A közélethez semmi közük.

Mindegy. Valószínűleg soha többé nem leszek újságíró, akármi is történjék. Egyelőre az egyetemi tanulmányaimat sem folytatom. Szeptemberben vissza kéne mennem, de nem fogom itt hagyni Budapestet és azt a munkát, amit eddig csináltam.

Jelenleg Marcival a szokásos munkáján túl azon dolgozunk, hogy körüljárjuk, melyik kormánytagon keresztül tudnék a leghatékonyabb módon, kullancsként befurakodni a kormánypárt bőre alá. Ez hosszú folyamat. Sokan vannak, és nagyon alaposan kell átvilágítanunk mindannyiukat.

Gábor nem segít sokat. Na, nem mintha rászorulnánk, de néha úgy érzem, sokkal többet okoskodik, mint amire szükségünk lenne. Mindenesetre egyelőre úgy látszik, hogy tényleg nem forral bosszút az MJP vagy Marci és Ádám ellen. Még azzal is kibékült, hogy Marcival élek. Azért ő is megjegyezte, hogy kicsit nagy a korkülönbség köztünk, mire anyám megbökte a könyökével, és közölte, hogy köztük is van tizenegy év.

Marci – és Ádám – tizenkét évvel idősebb nálam. Mindezt sosem éreztem hátránynak, sőt. Fogalmam sincs, hogy a fiúk milyenek voltak huszonévesként, de harmincasként a legtökéletesebb, legfigyelmesebb, legszeretetteljesebb férfiak lettek, akikkel csak találkoztam, és ha ennek az az ára, hogy nagy korkülönbség van köztünk, ám legyen.

Eljöttem az egyik közeli boltba bevásárolni a vacsorához. Kicsit unatkoztam otthon, mert egyedül voltam. Marci bement az irodába, mert van ma két megbeszélése és egy rövidke interjút is adott az egyik tévének egy kipattanó korrupciós botránnyal kapcsolatban. Az MJP jogi szakpolitikai csoport vezetőjeként arról beszélt, hogy kormányra kerülés esetén hogyan módosítanák a büntetőjogi törvénykönyv erre vonatkozó jogszabályait.

Épp egy doboz kukoricát teszek a kosaramba, amikor…

– Babszi? – szólal meg valaki a hátam mögött. Nem valaki. Összesen egy ember hív így, ezért amint felfogom, mi történik, egyből hátrálni kezdek. – Hé, semmi baj, semmi baj! – folytatja tovább, de én még mindig hátrafelé lépkedek, és csak ekkor nézek az arcára. – Ne félj, kérlek, nem foglak bántani! – mondja gyengéd hangon, én meg megállok, de érzem, hogy a tudatom beszűkült, és a szívem is a torkomban dobog.

– Te követtél engem? – suttogom. A fejemben úgy tűnt, kiabálni fogok, de sikerült elérnie az utolsó előtti találkozásunk alkalmával, hogy amikor a közelébe kerülök, teljesen elveszítsem a hangom.

– Nem, dehogyis. Azt sem tudtam, hogy ebben a kerületben laksz – rázza meg a fejét. – Az út túloldalán voltam tárgyalni. Egy újonnan induló építészeti cég keresett meg, hogy készítsem el nekik a PR-stratégiájukat, annak az előzetes terveit ismertettem. Csak beugrottam ide beszerezni egy üveg vizet, mielőtt hazaindulok – magyarázza, és felemeli a kezében lévő fél literes műanyag palackot. A ruházata is arra utal, hogy valóban munkából jöhet, de nem tudom teljes mértékben elhessegetni a gondolatot, hogy figyelt engem. – A pénztárhoz tartottam, amikor megláttalak. Nem akartalak megijeszteni.