Elmerülés

Tizenharmadik fejezet | Ádám

A parlamenti ülés után Marci Helgáért ment, én pedig a feleségem játszótere felé vettem az irányt.

Egész életében ebben a laboratóriumban dolgozott. Biztos vagyok benne, hogy számára nagyobb szerelmet jelent mikroszkóp alatt szövetet boncolni, mint velem lenni otthon. Sosem sajnáltam ezt tőle, tudom, hogy boldoggá teszi.

Kilenc év kellett hozzá, hogy az intézmény vezetője legyen. Piaci alapon működő cég, amely természetesen nem a miénk, de Nóri akként tekint rá. Lehet, hogy a profitból végül semmit sem lát, de mindent ő irányít. Kiváló szakember lévén a svájci tulajdonosok minden döntést az ő kezébe adnak, mert sosem volt még olyan, hogy végül hibát követett volna el.

– Üdvözlöm, Andrea – bólintok a portásnak, amikor belépek a fotocellás ajtón.

Az épület letisztult, patyolat tisztaságú, nem mellesleg milliárdos gépparkkal felszerelt, ahogyan az egy innovatív gyógyszerészeti kutatóközponttól elvárható.

– A feleségem az irodájában van? – kérdezem.

– Tíz óta nem jött ki a laborból. Nem tudom pontosan, hogy mit csinálnak, de ha szeretné, betelefonálhatok neki – mondja, én pedig biztatom, hogy hívja fel.

– Szia, Kriszti. Ide tudnád hívni Nórát? Igen… – Húsz másodperc csönd. – Nóra, a férjed keres. Igen, ő van itt. Ki tudnál jönni? Rendben van.

– Kijön? – kérdezem türelmetlenül.

– Igen. Leveszi a védőruhát és jön.

– Köszönöm – motyogom, és egyből az irodája felé indulok, hogy ott várjam meg. Nagyjából öt percbe telik, de aztán megjelenik Nóri az egyik ajtó mögül. Látom, hogy van némi neheztelés az arcán, amiért idejöttem, és az orrnyerge is pirosas árnyalatú a védőszemüveg nyomása miatt.

– Letelt a három nap? – kérdezi köszönés nélkül, míg a nagy kulcscsomója egyik darabjával kinyitja az irodája sonoma tölgyszínű ajtaját.

– Nem kérem, hogy hadd mehessek haza, csak szeretnék beszélni veled – felelem nyugodt hangon.

Felvonja a szemöldökét, de egy kézmozdulattal maga után hív.

– Rebus jól van?

– Igen. Azt mondtam neki, hogy vidékre kellett menned egy fontos munka miatt. Hiányzol neki, de jól van – tájékoztat, én pedig bólintással veszem tudomásul a szavait.

– Szeretnék bocsánatot kérni. Borzalmas volt a tegnap esti vacsora, feszült voltam miatta. Mindketten csúnyán viselkedtünk, de nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Felhúzott az, ahogyan Helgával és Marcival beszéltél, mert egyáltalán nem volt szép. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nagyon nehéz időszak van mögötted, ami miatt teljesen jogosan vagy feszült. Csak azt szeretném, ha legközelebb ezt megbeszélnénk, és nem vetítenéd ki a dühödet másra. Tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy megbántottalak, de szeretném ezt jóvátenni.

Nem esik jól hazudni, szörnyű bűntudat veri miatta a mellkasomat. Jóvá akarom tenni a hibáimat, de csak azért, mert nekem így kényelmes. Jóvá akarom tenni a hibáimat, hogy még legyen egy év haladékom. El akarok válni. El akarom őt hagyni, hogy Helgával legyek, mert vele vagyok boldog. Úgy teszek, mintha bármit is megbántam volna, amit tegnap mondtam, pedig minden szavam komoly volt. Bármennyire is haragos volt tegnap, nem volt joga megalázni Helgát, nem volt joga Gergő tudomására hozni, hogy Helga és Marci lefeküdtek egymással. Pontosan azért tette, mert valószínűleg ő is tudja, hogy Gergő fülig szerelmes Helgába.

– Szóval már nem akarsz elválni? – kérdezi keresztbe font karokkal, míg a derekával az íróasztalának dől.

– Nem akarok elválni – rázom meg a fejem. – Sok minden elromlott az utóbbi időben, esztelen dolgokat csinálok, de értünk is teszem.