Elmerülés

Hatodik fejezet | Helga

Pontosan egy hét telt el a vacsora óta. Hét nap. Borzasztó soknak tűnik, pedig csak százhatvannyolc óra volt. Nem beszéltünk azóta Ádámmal. Időt kért, én pedig – kelletlenül ugyan, de – eleget tettem az akaratának.

Hazugság volna azt állítanom, hogy nem hiányzik. Noha csak tíz napig volt az életem része, azalatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Igen, azt hiszem, a tény, hogy az ujjai a hüvelyemben voltak, kimeríti a közel fogalmát.

Próbáltam helyén kezelni a dolgot magamban. Ittasak voltunk, kedveljük egymást, vonzónak látjuk a másikat, vallomást tettem arról, hogy még sosem élveztem a szexet. Csak hiba volt, egy buta pillanat, amiben mindketten elgyengültünk.

Aztán mégis minden öt percben újrajátszódik a fejemben az egész jelenet, és érzem, hogy elönti az ölem a forróság.

Úgy lett, ahogyan gondoltam: drogként hatott rám az érzékiség megismerése. Azóta minden este benyúlok a takaróm alá, és addig simogatom magam, míg el nem érem a zuhanást. Korábban sosem maszturbáltam. Nem tűnt érdekesnek és fontosnak. Lévén, hogy a szexhez való viszonyom igencsak negatív volt, önmagamat kényeztetni meg sem fordult a fejemben. Most annál inkább. Úgy csinálom, ahogy Ádám csinálta. Azt képzelem, hogy ő ér hozzám. Tudom, ez nem helyes, de a fantázia csak képzelgés, ártalmatlan elmejáték. Ártalmatlan, de azért megsajdít valamit a lelkemben.

Gergőnek is feltűnt, hogy egy ideje nem találkoztam Ádámmal, rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka. Nem volt rá értelmes válaszom, ezért meghagytam őt abban a hitben, hogy összekaptunk a vacsorán azután, hogy ő és Nóra is elmentek. Egyszerűbbnek tűnt ezt hazudni, mint elmondani az igazat. Abból egyértelműen harmadik világháború lett volna.

A sors furcsa fintora, hogy amennyire megszakadt nekem a kapcsolatom Ádámékkal, olyan erős lett nekik Gergővel. Nem tudom, hogyan, de Nóra meggyőzte Ádámot, hogy engedje Gergővel megcsinálni az önéletrajzi könyvét. Ezért ő az utóbbi egy hétben háromszor is járt náluk. Elmondása szerint Ádám csak egy alkalommal volt otthon, de akkor sem szóltak egymáshoz, csupán érdeklődött a hogylétemről. Megmosolyogtatta a szívem, hogy szeretné tudni, hogy vagyok, de sokkal jobban esett volna, ha engem hív fel, hogy megkérdezze.

Az egymástól való távolságtartásunk azonban ma tőlünk különálló okok miatt megszakadni látszik. A főszerkesztőm ugyanis a hír hallatán, hogy Budapestre költöztem, kitalálta, hogy itt az ideje részt vennem az irodai és a terepmunkában is. Ezt én egyáltalán nem bánom, régóta vágytam rá, hogy szerkesztőségi légkörben dolgozzak, a kollégáimmal egy térben, azonban az arcomra fagyott a mosolyom, amikor tegnap délután közölte, hogy ma nekem kell tudósítanom az MJP sajtótájékoztatójáról, amelyet természetesen a párt elnöke, Vámosi-Tóth Ádám tart majd.

Nyilvánvalóan próbáltam óvatosan jelezni, hogy ennek az ötletnek én nem feltétlenül örülök, de csak azt kaptam válaszul, hogy ez jó lesz nekem, mert sokat fogok tanulni belőle, és különben sem csináltam még ilyet, tehát itt az ideje elkezdeni.

Persze, itt az ideje…

Így történhetett, hogy most a zsúfolt, levegőtlen 2-es villamoson döcögök a Kossuth tér felé, az Országházhoz, ahol Ádám mond beszédet, pontban három órakor. Direkt hamarabbra tervezem az érkezésem, mert szeretném vele tudatni, hogy nem önszántamból jöttem, eszemben sincs ingerelni őt, csupán a munkámat végzem.

Amikor leszállok a villamosról, azonnal kiszúrom, hogy a stábja már bőszen ügyködik a pulpitus és a molinók felállításán, Ádám azonban még sehol sincs.

Kicsit távolabb állok meg tőlük, nem szeretnék feltűnősködni, és már csak azért sem akarok majd tolongani, mert pontosan tudom, hogy miről lesz szó. Ádám ától cettig elmesélt nekem mindent korábban erről a projektről. Én kinevettem miatta, de nem szívta mellre. Sok mindenben nem értünk egyet, de a legfontosabb dolgokban nincs vita köztünk.