Elmerülés

Hetedik fejezet | Ádám

Helga halkan sír mellettem, tulajdonképpen némán. De a látószögem perifériáján látom, hogy néha lecseppen a könnye a mellkasára. A szomorúságától én is azt érzem, mintha mindenestől akarnák kitépni a bordaketrecem.

Le akarom fújni ezt az egészet. Semmissé akarom tenni az alkunkat, meg nem történtté azt a vacsorát, a múltkori vadászházas látogatásunkat. Közben mégis szenvedek a hiányától, csak akkor vagyok jól, ha mellettem van. Még úgy is, ha közben látom őt tönkremenni. Azelőtt összetörtem, hogy bármibe is belefoghattunk volna, mielőtt belöktem volna őt a vonat alá.

– Visszafordulok, és hazaviszlek – jelentem ki. Közel vagyunk már az úticélunkhoz, de nem ez nem fog megakadályozni, ha meg kell ezt tennem. Helga nincs jól mellettem. Amilyen nagy szükségem van nekem arra, hogy a közelemben tudjam, ő annál inkább szenved a jelenlétemtől.

– Nem fogok kiszállni az autóból, ha nem a vadászházhoz megyünk. Nyilvánosan kell kirángatnod, ha meg akarsz szabadulni tőlem – motyogja.

– Nem értelek téged – jegyzem meg feszülten. – Mit szeretnél? Mit tegyek, hogy jobban érezd magad?

– Azt nem teheted meg – mosolyodik el szomorúan.

Nem ismerem az érzéseit, nem beszél róluk, de azért sejtem, hogy már közel sem olyan szemmel néz rám, mint a többi férfira. Ha nem kap el a vágy a vacsora után, és képes lettem volna racionálisan gondolkodni, azt is hamar kitaláltam volna, hogy a nők szíve kicsit máshogy működik, mint a férfiaké. Helga esete különös olyan szempontból, hogy a szexualitást már ismerte azelőtt is, hogy olyan férfival gabalyodott össze, akit valóban kívánt. Ha jól sejtem, már akkor sem voltam közömbös számára, az pedig, hogy folyamatosan történnek közöttünk érzéki és meghitt fizikai és lelki kapcsolódások, nem segítik elő a felejtést.

Ilyen értelemben hazugság volna azt állítanom, hogy Helga csupán azért érez irántam, mert korábban sosem volt szerelmes. Az is hazugság volna, ha azt mondanám, nekem ez nem tetsző, vagy nem viszonzott felé. Szinte minden gondolatom ő körülötte forog, minden cselekedetemet köré tervezem. Mérlegelem, hogyan tudom a legkevésbé bántani vele.

Az idő nem segít. Ez volt a második olyan próbálkozás, amikor több hétre magára hagytam, hátha csitul majd az egymás iránt érzett meggondolatlan ragaszkodásunk. Hűvösen, kollegiálisan kommunikáltunk egymással, csakis a tervről és annak részletes lépéseiről. Pokolian szenvedtem tőle, hogy nem kérdezhettem meg, hogy van, és mit érez most, de a holtágnál megígértem magunknak, hogy elengedem őt.

Szavatartó ember vagyok, de ezúttal mégis hazugságra kényszerültem. Nem tudom elengedni. Fontos nekem, szükségem van rá. Ha fájdalmat okozunk vele egymásnak, akkor is. Önzőség, tudom, de azt érzem, nem lennék egész, ha kiszakítanám őt magamból.

– Mondd ki!

– Soha nem tennék ilyet – rázza meg a fejét. – Azzal elindítanék egy olyan folyamatot, amit már nem tudnánk megállítani. Nem akarok Nórának és Rebusnak fájdalmat okozni, nem akarom tönkretenni a családotokat. Tökéletesek vagytok együtt, és nekem nincs jogom felrúgni ezt.

– Igazad van – hagyom rá. Ez volt az egyetlen, amit mondhatott, pedig titkon azt reméltem, hogy megkönnyíti majd a helyzetem, ha arra kér, próbáljuk meg együtt. Nem tudom, hogy képes lennék-e elhagyni Nórát, de abban biztos vagyok, hogy a jelenlegi életem egyáltalán nem boldog és kiegyensúlyozott. Helga mindent felforgatott, de azt hiszem, összességében sokkal szebbé teszi a napjaimat.

– Szeretnék egyedül lenni, és magányosan dolgozni – mondja Helga, amikor megérkezünk a vadászházhoz. – Kimennék a partra, ha nem bánod.