Elmerülés

Huszonnegyedik fejezet | Ádám

Valami furcsa szorongást érzek Helgán, mióta leült mellém az ebédlőasztalhoz. Mindenki nagy hévvel és jókedvvel beszélget, de őt szomorúnak látom, a szeme olyan, mintha sírt is volna. Csak erőltetetten mosolyog és kuncog a vicceken, ráadásul alig eszik. Keveset szedett a tányérjába, tologatja rajta az ételt, és olyan, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy lenyelje a falatokat, amiket a szájába vesz. Pedig mindig áradozik arról, hogy mennyire isteni az anyja főztje, és be kell vallanom, Judit valóban kiváló fogásokat készített ezúttal is.

– Az összes politikusgyereket ismerjük – meséli Martin mindannyiunknak. – Az egykori kormányzó MJP minden politikusának gyerekei ugyanabba az óvodába és iskolába jártak, mint mi. Tulajdonképpen a pártnak volt egy oktatási intézményrendszere, csak ezt így senki nem mondta ki. Még az óvónők és a tanárok is párttagok voltak.

– Ez borzasztó! – bukik ki Helgából helyettem is. – Mármint sajnálom, hogy ezt mondom, de nem hiszek abban, hogy jó dolog, ha egy gyermekközösségben csak azonos társadalmi csoportból származók vannak. Ilyen értelemben szerintem a szabad óvoda- és iskolaválasztás is hibás elképzelés. Nem csoda, hogy Finnországban például nincs is rá lehetőség.

Pontosan értem Helga álláspontját, és azt is tudom, hogy valójában nem a szabad oktatási intézmény választással van a baja, hanem annak anomáliáival. Ugyanis jelenleg Magyarországon a szabad óvoda- és iskolaválasztás óriási esélyegyenlőtlenségeket teremt. Mondhatni, a meglévő társadalmi szakadékokat konzerválja, sőt mélyíti. A szabad óvoda- és iskolaválasztás lehetőségét egyedül akkor lenne logikus dolog engedélyezni, ha minden alapfokú oktatási intézmény ugyanolyan feltételeket tudna biztosítani. Jelenleg azonban ez közel sincs így. Nyílt titok mindenki számára, hogy a tehetős, jó kapcsolatokkal rendelkező szülők gyermekei sokkal nagyobb eséllyel jutnak be jobb kondíciókkal, pedagógusokkal, oktatási színvonallal rendelkező óvodákba és iskolákba, mint az alsó társadalmi rétegekből származók. Az is egészen egyértelmű, hogy a leszakadó térségek oktatási intézményeiben gyakran nem is oktatás, sokkal inkább nevelés folyik. A tudatosan – vagy épp indirekt módon – szegregált és szegregálódott iskolákról nem is beszélve.

Persze, nem vagyok álszent, én is a legjobbat akarom a kislányomnak, ezért magánóvodába jár, de csak azért, mert nem hiszek a hagyományos, megszokott, poroszos pedagógiai módszerekben. Finn oktatás hiányában Nórival Waldorf-óvoda mellett döntöttünk. Mindketten azt gondoljuk, hogy a lexikális tudásnál ezerszer fontosabb az együttműködés, a nyitottság, a problémamegoldó-képesség és a kritikus gondolkodás, ezért azt szeretnék, ha Rebus ebben a szellemiségben nőne fel. Semmiképpen sem célunk ráerőltetni azt, hogy felnőttként négy diplomája és öt nyelvvizsgája legyen. Nem egy gyermeket traumatizálnak azzal a szülei, hogy versenyistállóhoz hasonló körülményeket teremtenek, és elvárják, hogy mindenben a gyerekük legyen a legjobb. Furcsa dolog ez, hiszen Nórival mi mindketten borzasztó makacs és törtető emberek vagyunk, de legalább van annyi belátásunk, hogy a kislányunkat nem akarjuk ilyennek nevelni. Azt szeretnénk, ha boldog és görcsöktől mentes gyermekkora lenne. Talán ez a legfontosabb.

– Micsoda progresszív, baloldali megközelítés! Alkalmazhatnának téged a párt főideológusaként – jegyzi meg Eszter gúnyosan, de Helga megállja, hogy visszaszóljon rá valamit.

– Nincs ebben semmi nagy ideológia. Aki Budán kívül nőtt fel, érti, hogy miről beszél. Neked nyilván fogalmad sem lehet arról, milyen egy átlagos ember élete. Talán az sem véletlen, hogy a családodnál kevésbé tehetős férfi soha nem feküdt az ágyadban – felelem konok keménységgel a hangomban, és leszarom, hogy megsértődik-e vagy sem. Egyetlen pillanatig sem fogom hagyni, hogy büntetlenül bántsa Helgát. Épp elég volt, hogy Martin belelökött minket a medencébe, nincs szükség arra, hogy ez a kényes picsa sértegesse a kedvesemet.