Elmerülés

Huszonnegyedik fejezet | Helga

Zavartan arrébb rúgok egy apró, szürke kavicsot a balerina cipőm orrával, amíg Ádám is kiszáll a Volvóból. A ház előtt sorakozó két autóból kitaláltam, hogy Eszter és Martin már megérkezett ide. Mi vagyunk az utolsók, de valójában nem késtünk el, egy órára hívtak minket, ebédre. Nekünk kinyitották a nagykaput, hogy beállhassunk az udvarra. Nem volna jó, ha bárki is felismerné az autót, és beazonosítaná, hogy ki jár Fenyvesihez vasárnaponként ebédre. Persze, Béla biztosan a nyomunkban van most is, de egy-két képet elkészíteni tizedmásodpercekbe telik, amit megakadályozni még ő sem tudna.

– Ne idegeskedj. Lélegezz nagyokat! – simogatja meg Ádám kedvesen a derekamat, amikor mellém ér.

Ez az utolsó közös napunk a vadászházban. Ma Rebus hazajön, így Ádám is vissza fog menni a családjával közös otthonába. Nem örülök ennek, de nem tudok mit tenni. Egyértelmű volt, hogy el fog jönni ez a pillanat, és hogy nekem is vissza kell majd mennem Marcihoz.

Már semmi sem lesz olyan, mint régen. A kapcsolatunk bizonyára megbicsaklik majd, mert van közöttünk valami, ami nem engedi, hogy őszinték legyünk egymással. Ha minden igaz, jövőhéten elköltözöm tőle. Ádámmal kinéztünk egy aprócska, de nekem tökéletesen elégséges lakást Újlipótvárosban, közel hozzá. Holnap személyesen is találkozom a tulajdonossal, és ha megtetszik, pár nap múlva már be is költözhetek.

Nyílik a hatalmas budai villa ajtaja, Ádám pedig előre enged, de szorosan a nyomomban van, gondolom, szeretné éreztetni, hogy egy pillanatra sem hagy magamra.

– Ó, micsoda meglepetés! – csapja össze a két tenyerét anyám a küszöbön állva. – Azt hittem, a drága kis vejem kíséri a lányomat, de a pártelnök úr sem kevésbé jó társaság – mondja csilingelő hangon, széles mosollyal az arcán.

Igazán szép ma. A vállig érő szőke haját behullámosította, a szemét földes, csillogós árnyalatokkal festette ki. Az ajkán barackos szájfény van. Élénk rózsaszín ruhát visel, amely kiemeli a melleit és a csípőjét, de takarja a hasán lévő felesleget.

Úgy hiszem, tőle örököltem az alakomat. Láttam a fiatalkori képeit, ő sem volt sosem manöken alkat, viszont nőiesen telt azokon a helyeken, amelyek a gyengébbik nem csáberejét hordozzák. Nekem is mindig azt mondta, hogy a férfiakat a magabiztosság és a játékosság veszi a lábukról, nem a tökéletes külső. Ebben lehet valami. Az egészen bizonyos, hogy Nóri karcsú, zsírmentes, homokóra formáival nem versenyezhetnék. Ő még gyerek után is úgy néz ki, mint egy Victoria's Secret modell a 2000-es és 2010-es években a body positivity jelenség felvirágzása előtt. Nekem van narancsbőröm, hurkáim a hasamon, striák a combomon és a mellemen. Tinédzerként hirtelen robbantak be a hormonjaim, ami miatt túlzás nélkül két-három hónap alatt lett a kisfiús testalkatú lányból D-kosaras melltartót hordó, széles csípőjű, nagy fenekű, asszonyos nő belőlem. Nem mintha az utóbbira lenne Ádámnak panasza, de még a testem és a bőröm hibáit is úgy csodállja, mintha minimum kincsek lennének, és nem takargatnivalók. Persze, bizonyára Nóri teste is csak ruhában tűnik tökéletesnek. Az öt egészen komoly műtét helye egészen biztosan nem múlt el nyomtalanul.

Mindketten megpusziljuk Anyát, amikor odaérünk hozzá. Ádám megdicséri a kinézetét, és azon viccelődik, hogy akárki is az apám, teljesen mindegy, mert minden szépségem tőle származik. Én emiatt forgatom rá a szemem, de nem tudok haragudni. Anyám tényleg szép nő. Magamat sosem láttam kifejezetten annak, ugyanakkor Ádám mellett mindig úgy képzelem, istennő vagyok. A pillantása nem is engedné, hogy kevesebbként gondoljak magamra.

– Gyertek be, Gyerekek! – hív maga után Anya. Míg követjük őt, Ádám titokban végig simogatja a gerincem. Olyan édes velem, és én annyira hálás vagyok neki, amiért ennyire támogató. Tudja, hogy féltem ettől a találkozástól és hogy még mindig nagyon nehéz nekem elfogadni a tényt, hogy az anyám Fenyvesi Gábor szerelme. Huszonöt éve.