Elmerülés

Huszadik fejezet | Ádám

– Ha hárman vagytok ebben a történetben, akkor nemcsak kettőtökkel szeretnék tárgyalni. Sőt, Marcikával eszerint külön megbeszélni valónk van – jelenti ki Gábor nyugodt hangon, de mielőtt elnevetném magam, Helga gyorsabban kifakad.

– Ez nevetséges! – fonja keresztbe a karjait a mellkasán. – Semmi közöd sincs a kapcsolatunkhoz. Nagykorúak vagyunk, nála lakom, szeretjük egymást, ennyi. Megértem, ha a politikai életünkről szeretnél tudni, hiszen kárvallottja vagy, de a szerelmünk a miénk, akkor is, ha esetleg az apám vagy.

– Ádika, hívd ide a barátodat! – szólít fel Gábor anélkül, hogy bármit is reagálna Helga kiborulására.

Szeretném megfogni Helga kezét, és elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Én nyilvánvaló módon sokkal jobban ismerem Gábort, mint ő, így azt is tudom, hogy mire képes, és mi az, amire biztosan nem. Szeret engem, pontosan tudom, de ha nem lenne Helga a képben, biztos vagyok benne, hogy megbüntetne, amiért újra kicsináltam a politikai karrierjét. Így azonban... egészen más a helyzet. Úgy sejtem, egyáltalán nem érdekli őt, hogy Helgával van-e vérkötelék közöttük, ígyis-úgyis lányának tekinti. Márpedig én azt is gondolom, hogy ez alapján Helga a kedvenc gyermeke.

Mindig azt mondják, hogy a szülők nem tehetnek különbséget szeretetben a gyerekeik között, de én mindig úgy hittem, hogy ha Nórival több gyerekünk született volna, máshogy szerettem volna mindegyiküket. Talán nem a szeretet mélységében vagy intenzitásában lett volna más, egyszerűen csak tudom, hogy minden ember igénye más arra, hogyan szeretné, ha szeretnék, és biztos vagyok abban, hogy bár a szeretet mennyisége több gyermek esetén nem változó, a lelkülétükben egyszerűen lennének olyan eltérések, amely alapján akaratlanul is keresném azt, hogy kivel passzolok leginkább. Talán a legjobb szülők is elkövetik néha azt a hibát, hogy egymáshoz vagy magukhoz mérik a gyerekeiket, és meg vagyok győződve arról, hogy én is beleesnék ebbe. Egy gyerekkel könnyű, Rebust magamhoz neveltem, pont olyan kislány lett, amilyet én akartam magamnak. Édes, bújós, szeretetteljes, gondoskodó, segítőkész, mélyérzésű. Semmiképpen sem szeretném, ha a példámat folytatva politikai vagy akár jogi pályára lépne, de abban is biztos vagyok, hogy az anyját sem követi majd.

Ehhez képest Helga tökéletesen olyan lány, amilyet Gábor mindig is szeretett volna magának. Tudom, hogy nagyon szereti a gyerekeit, de talán máig tüske benne, hogy egyikük sem terelődött a közélet felé, sőt, a lehető legcivilebb munkákat választották. Eszter angol és francia tolmács és műfordító lett, Martin pedig gépészmérnök. Képzelem, milyen büszkeség lehet neki, hogy Helga végre az élete része, és gyönyörködhet benne, milyen okos, ravasz és kegyetlen lánya lett. Még akkor is, ha ennek ő is áldozatul esett.

Pontosan tudom, hogy nem fog nekünk ártani, sosem tenné kockára, hogy Helgát elveszítse. Fáj neki, hogy ilyen csúnyán kútba esett a harmincéves politikai pályafutása, és bizonyára azt gondolja, hogy a hátunkon még felmászhat valami módon a hatalom közelébe, de ezt nem fogom hagyni, és biztos vagyok benne, hogy Helga sem. Nagy fegyvertényt jelent, hogy ő van mellettem, mert komoly szarban lennék, ha valaki mással szövetkeztem volna. Bizonyára akkor nem úsznám meg zsarolás nélkül, Gábor sakkban tartana, és megpróbálna a háttérből irányítani, aminek egy újabb csúfos választási pofáraesés lenne a vége. Ezúttal azonban már nem fogom engedni, hogy bármibe is belekontárkodjon. Helgával és Marcival erősek vagyunk, a jelöltjeink kikezdhetetlenek, a programunk jól kidolgozott, de nem nagyotmondó. Az aktivisták elhivatottak, és rengetegen vannak. Régen volt egyetlen ellenzéki párt olyan erős, mint mi most.

– Szia, hallgatlak – veszi fel a telefont három csörgés után Marci. – Ha Helgát nem tudod elérni, annak az az oka, hogy szegény Fenyvesiéknél van.