Elmerülés

Huszonkettedik fejezet | Ádám

– Gyere be velem! – noszogat Helga, amikor leparkolok Marci lakása előtt.

– Miért? – kérdezem morcosan. – Minél hamarabb bemegyek az irodába, annál hamarabb fogok végezni, és annál hamarabb leszek veled.

– Tudom, de nem akarlak még elengedni – mondja, és úgy néz rám, mint egy kislány. Borzasztóan haragszom magamra, de ezzel mindig megpuhít. – Teljesen beléd vagyok bolondulva, és ha most elmész, az olyan lesz, mintha kitépnék az egyik karom.

– Azt hittem, minimum a szívedet mondod majd – gonoszkodom, de kikapcsolom a biztonsági övem, amit diadalittas vigyorral fogad. Csak rávett, mindig mindenre rávesz.

– Az már rég nálad van – feleli teljes beletörődéssel, én meg elfojtok egy mosolyt, mert nem kéne, hogy tetszen, de imádom, amiért száz százalékosan az enyémnek érzi magát.

Átvágunk az úton, majd Helga kinyitja a ház ajtaját a belépő kóddal, és gyorsan felszedjük a lábainkat a lépcsőn, abban a reményben, hogy nem látnak meg minket együtt. Rendkívül feszélyező lehet számára, amiért folyamatosan bújkálnia kell, legalábbis, hogy a szomszédai sem tudhatják, melyik lakásban lakik pontosan. Bár meggyőződésem, hogy az egész ház kitalálta már a titkot. Mindaddig ez nem is fog zavarni engem, amíg valaki elő nem áll bizonyítékokkal, hogy valóban Marcival él együtt, de talán a feleségem miatt még mindig jobban kell aggódnom…

Marci mosolyogva fogad minket, megpuszilja Helgát, megcsodálja a gyűrűjét, majd engem is átölel. Azért egy kicsit összeszorul a szívem még, amikor látom őket együtt. Szépek lennének és boldogok, de Helgának fájna a szíve miattam, pontosan tudom.

Nem fogja meggondolni magát, ezzel biztatom magam. Tegnap olyan közel kerültünk egymáshoz, mint talán még sohasem. Megígértem neki, hogy megmutatom a lelkem olyan mély pontjait, amiket még sosem látott, és azt hiszem, ez sikerült is. Erős, meg nem ingatható szerelmet látok a szemében. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy Marci miatt érez még bűntudatot, sajnálatot és talán fájdalmat is. Egymásba szerettek a hibáim miatt, és ezt most már nem tehetem semmissé, legfeljebb megpróbálhatom csökkenteni a károkat.

– Boldog születésnapot, Öregasszony! – vigyorog Marci Helgára, és átad neki egy szépen becsomagolt dobozt.

– Mondtam, hogy nem kérek ajándékot! – néz rá méltatlankodva Helga, de látom, valójában azért örül neki, hogy Marci gondolt rá.

Leül a kanapéra, hogy kibontsa a dobozt, és közben egy izgatott kisgyereknek tűnik, akitől elolvad az ember szíve. Kisgyerek, egészen addig, amíg szét nem hajtja a doboz füleit...

– Te beteg fasz! Te perverz állat! – kiáltja döbbenten, Marci meg egyből elröhögi magát. Én csak felvont szemöldökkel nézem ezt a jelenet, és próbálom kitalálni, hogy éppen mi történik. – Imádom, hogy ilyen hülye vagy, soha ne változz meg! – mondja aztán vigyorogva, és felugrik, hogy magához szorítsa Marcit.

Én is közelebb megyek, hogy megnézzem ezt a különleges meglepetést, amelytől először Helga kiborult, másodjára megörült – és megőrült. Felvont szemöldökkel vizslatom az anális szexhez való játékszereket, és csupán egyetlen kérdés jut eszembe:

– Ha ez téged felizgat, Marci miért tud róla, és én miért nem?

– Ez csak egy poén, ne vedd komolyan! – szakad ki Helga Marci karjaiból, és hozzám siet, hogy megcsókolhasson. – Ez csak egy poén, Ádám. Egyáltalán nem izgat. Vagyis nem tudom, soha nem próbáltam, nem is gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet. De ha már itt van, és nekünk van még három napunk együtt… – vonja meg a vállát sejtelmesen.