Elmerülés

Tizenkilencedik fejezet | Helga

Marci reggelivel várt, mint mindig. Általában egyszerre fekszünk be az ágyba, én alszom el hamarabb, és ő csak akkor hunyja le a szemét, amikor én már békésebb világban vagyok, de bizonyos, hogy reggelente ő kel hamarabb. Pedig mindig megfogadom, hogy egyszer megelőzöm, és én is kedveskedek neki, de aztán sosem sikerül. Mindegy. A vacsorát mindig én csinálom, így egyeztünk meg.

Tegnap négy óra után jött haza, amikor Ádám elment. Maradt volna még, de Rebusért kellett mennie az oviba. Nem hibáztattam érte. Tudom, hogy nagyon szeret engem, de mindig a kislánya lesz az első. Ez így a normális. Csillogó szemmel nézek rá, amikor Rebusról mesél, olyan szívszorító az a kapcsolat, ami közöttük van. Valami olyasmi, amit én sosem érthetek már meg.

Szerettem volna elnapolni a pillanatot, amikor beszélnem kell anyámmal, de túlságosan nyomult. Ezerszer hívott, én pedig nem akartam kikapcsolni a telefonom, mert látni akartam a hírek alakulását, és elérhető akartam maradni Ádám számára. Persze Marcin keresztül tudtunk volna kommunikálni, de úgy éreztem, gyávaság lenne menekülni. Na, nem mintha az nem lenne menekülés, hogy három óra múlva elrepülök innen egy teljes egészében megszervezetlen pihenésre, de szükségem van rá. Még azt sem igazán dolgoztam fel, hogy Ádám kedvese lettem, és mindenféle hülyeséget csinálok miatta, amiknek talán semmi értelme nincs azon kívül, hogy lejáratom vele magam, de az egészen biztos, hogy a Gergővel történteken és a Fenyvesi-ügyön még nem vagyok túl.

– Nem sértődnék meg, ha aludna egy vagy több lány az ágyunkban – ami valójában a te ágyad –, amíg távol leszek – jegyzem meg Marcinak, míg az ébresztő kávémat kortyolgatom.

– Még szép, hogy nem sértődsz meg, miután te is felszentelted Ádámmal tegnap délután! – csattan fel tettetett morcossággal.

– Aljas rágalom! – emelem fel a mutatóujjam. – Nem az ágyban csináltuk – vigyorgok rá, mire ő az égnek emeli a szemét.

– Ne, inkább nem is szeretném tudni, hol történt, mert visszajönne a pirítós. Nagyon szeretlek titeket, de a nemi életetek a tiétek, és ha nem vesztek be harmadiknak, nem is igazán érdekel – magyarázza, aztán lecsúszik a székéről, és a mosogatóba teszi a piszkos tányérjainkat. – De hiányozni fogsz, ha nem leszel mellettem. Megszoktam, hogy mindig itt vagy, és egymáshoz bújunk. Sosem volt ilyen az életemben. Aludtam nőkkel, de sosem laktam együtt velük, főleg úgy, hogy semmi sem volt közöttünk szexuálisan. Mégis jobban szeretlek, mint bármelyik nőt, akibe szerelmes voltam. Ne érts félre, Helga, ez nem szerelmi vallomás. Sosem tenném tönkre azt, ami Ádámmal közöttetek van. Valószínűleg belepusztultok majd, de eszembe se jutna hibáztatni titeket, amiért végül sosem szálltok ki. Tűzbe mennék azért, hogy csak néhány hétig olyan szenvedélyes, lángoló, érzelmekkel, őszinte féltéssel és törődéssel teli kapcsolatom legyen valakivel, mint amilyen Ádámmal van neked. Nem biztos, hogy ez a jó út, valószínűleg ez egy szörnyű opció, és mindketten tudjuk, hogy mi lenne a legoptimálisabb választás, de én nem akarok így választani, és tudom, hogy te sem akarsz – mondja gyengéd, de határozott hangon, nekem meg tele gyűlik könnyekkel a szemem. Sosem beszélt még ennyire nyíltan erről a dologról, mert ez volt az, ami mindig itt volt velünk, csak hallgattunk róla, mintha a szőnyeg alá sepert por nem bántaná az allergiások nyálkahártyáját.

Nagy megkönnyebbülést jelentett nekem tegnap Ádámnak bevallani, hogy vannak erősen megkérdőjelezhető gondolataim Marcival kapcsolatban. Azt hiszem, sejtette mindezt, és nem haragudott rám, bár nyilvánvalóan fájhatott neki. Az, hogy most Marci is jelezte felém, hogy érzi ezt a dolgot, és tudja, úgy is választhatnánk, együtt leszünk, szintén nagy terhet vesz le a vállamról. Legfőképpen azért, mert ő sem akarja a könnyebb utat választani. Pedig biztos boldogok lennénk. Nagy ház, szerető család, gyerekek. Talán még hűséges is lenne hozzám, és a szexet is élveznénk egymással. Egy csomó közös témánk lenne, együtt dolgoznánk. Hétvégente elmennénk a tanyájukra lovagolni. A gyerekek imádnák. Persze, mindig megszakadna a szívem ahányszor összefutnánk Ádámmal, és biztos Marci is gondolna arra, hogy őt sosem szeretem majd annyira, mint a barátját, de ennyi bele kéne, hogy férjen, ha közben boldogok vagyunk, ugye?