Elmerülés

Tizenkettedik fejezet | Ádám

Valamikor hajnal egy óra körül aludtunk el. Addig pancsoltunk a vaksötétben, a holtág kellemesen langyos vizében, és aztán még egyszer szeretkeztünk, ezúttal az ágyban. És most valóban szeretkeztünk. Szerelmesen, lassan. Zenét hallgattunk, olyan dalokat, amiktől megszakadt a szívünk. Mindketten elsírtuk magunkat közben, de a lelkünk összefonódott, és teljes megbékéléssel adtuk oda magunkat egymásnak.

Helga még mindig alszik, én néhány perce ébredtem. Azóta csak őt nézem. Háttal fekszik nekem, meg sem mozdult, mióta elaludt. Egész éjszaka öleltem. Ő volt a kiskifli. Édesen szuszog, néha mintha kicsit horkolna is. Csak azt szeretném, ha jól lenne. Tudom, hogy nagyon megviselte a tegnap esti vacsora, de azt hiszem, azért éjszaka sikerült kicsit elterelnem róla a figyelmét. Mi tagadás, nekem is nagyon jót tett, hogy itt maradt velem. Egyedül biztosan magamba zuhantam volna a tudattól, hogy végleg tönkrement a házasságom.

Évekig szemellenzővel éltem. Azok közül, akik ismernek, többen mondtál, hogy Nórival egyáltalán nem vagyunk egymáshoz valók, de én ezt nem akartam meglátni. Pedig olyan egyértelmű volt. Együtt éltünk, neveltük a gyermekünket, szexeltünk, de teljesen más világ voltunk. Én nem értettem, hogy ő miről beszél, ő nem fogta fel az én szavaimat. A problémáink is teljesen mások voltak. Én nem tudtam örülni, ha kifejlesztettek egy új gyógyszert, ő pedig nem tudta értékelni, ha átment egy előterjesztésünk az EP-ben. Teljesen mások lettünk, más foglalkoztat minket, és csak a megszokás tartott egymás mellett. Persze, a szeretet nem múlt el, máskülönben sokkal hamarabb is félreléptem volna. Helga mindenesetre különleges. Van valami köztünk, ami jóval több, mint testi vágy, vagy emberek közötti szeretet. Talán még a szerelemnél is több. Nagy bátorság, egyben hatalmas őrültség az, amit csinálunk. De néha azt érzem, hogy ez nem lehetne máshogy. Olyan ösztönös, elemi erővel kötődünk egymáshoz, hogy elszakadni már nem tudhatunk.

Helga lassan mocorogni kezd, és amint kinyitja a szemét, egyből felém fordul.

– Jó reggelt, Kicsim – puszilom meg a homlokát.

– Te engem néztél, míg aludtam? – kérdezi fáradt mosollyal a száján.

– Ha körülöttem vagy, nem tudok máshová nézni – bókolok neki, mire közelebb húzza az arcom, hogy csókot adhasson a számra. – Jól aludtál?

– Igen. Kényelmetlen ez az ágy, de itt voltál mellettem, és ez mindenért kárpótolt. Veled egy takaró alatt felébredni nem leírható boldogság. Viszont… van egy kis baj.

– Mi az? – kérdezem rémülten.

– Olyan izomlázam van, hogy meg sem bírok mozdulni – kuncogja, és nekem is fülig szalad a szám.

– Ma van izomlázad? Napok óta azt csináljuk, mint a nyulak – nevetek fel hangosan. – De tudod, azt mondják, hogy az izomlázra érdemes rádolgozni, mert az segíti a tejsav eloszlását az izomrostokban.

– Azt hiszem, hogy ezennel akkor megvan az esti programunk – mondja sejtelmesen, aztán csak közelebb húzódik hozzám, és befészkeli magát a karjaim közé. – Ma van az utolsó parlamenti ülés, ugye?

– Igen. Aztán csak szeptemberben kezdjük újra. Van egy előterjesztésünk mára a közfoglalkoztatásról. Marci nyújtotta be. Semmit sem várunk tőle, de lefutjuk a kötelező köröket. Hamarosan itt lesz értünk, úgyhogy talán nem ártana felöltözni – suttogom bele a nyakába.

– Nem akarlak elengedni, és főleg nem akarok hazamenni.

– Nem kell hazamenned – rázom meg a fejem. – Itt is maradhatsz. Szólok Marcinak, hogy hozzon neked egy gépet, ha szeretnél dolgozni valamin. Mindent megoldunk. Ha szeretnél, el is költözhetsz. Nincs még felújítva a ferencvárosi lakás, de nem lakhatatlan.