Elmerülés

Ötödik fejezet | Helga

Sziasztok, kedvesek!
Mielőtt elkezditek a fejezetet, szeretném, ha ezt a figyelmeztetést is elolvasnátok. A leírásban jeleztem, hogy ez egy felnőtteknek szóló regény, ami tudom, senkit sem tart vissza attól, hogy elolvassa 18 éves kor alatt, bár én magam sem gondolom azt, hogy a kor határoz meg mindent. Tudom, hogy vannak nagyon érett 16 és nagyon éretlen 30 évesek is, így ezt kevésbé látom tényezőnek. Akik olvasták a Bűnhődést, azok tudják, hogy a történeteimben nem mindig minden vattacukor és cukorszirup. Ezt a fejezetet ehhez mérten olvassátok, főleg Ádám részét.
Jó szórakozást hozzá!♥️

– Szóval... készítettem tiramisut is, de arra már nem volt lehetőségem, hogy felszolgáljam. Viszont szerintem nekünk, kettőnknek kár lenne kihagynunk. Kérsz? – kérdezem vigyorogva Ádámtól, aki még mindig velem szemben, az asztalnál ül.

– Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, pont olyan vagyok, mint egy kisgyerek: csak azért eszem normális kaját, hogy aztán desszertet is kapjak. Még a kérdés is sért, hogy kérek-e – válaszolja színpadias morcossággal.

Vigyorogva állok fel, és a hűtőhöz megyek, hogy kivegyem belőle a jénait, amiben egy egész hadseregnek elegendő édesség van.

– Szedjek neked, vagy szedsz magadnak? – érdeklődöm, de egyetlen pillantása is elég, hogy rájöjjek, megint butaságot kérdeztem, ezért szó nélkül az asztal közepére teszem edényestől a tiramisut, és a fiókból két kiskanalat halászok elő. Az egyiket a kezébe adom, a másikat magamnál hagyom. – Egészségedre! – nyújtom felé a fémkanalat koccintásra.

– Egészségedre! – mondja vigyorogva, és hozzáérinti a saját kanalát az enyémhez.

A tiramisu két különböző végét kezdjük el falatozni, vagyis csak én falatozok, Ádám valósággal zabál. Igaza volt, amikor azt mondta, kiismerhettem volna már. Valóban nagyon sok édességet eszik, ami nem látszik meg rajta, mert minden reggelt futással kezd. Tíz-tizenöt kilométert tol naponta, ami az én számomra emberfeletti teljesítménynek számít. Egyébként sem vagyok nagy sportember, de a futást kifejezetten gyűlölöm.

– Különben ki az a Sári? – érdeklődik.

– Nem tudom, még sosem találkoztunk. Itt ismerte meg Gergő, Budapesten, és majdnem minden éjszakát nála tölt. Nem tudom, hogy csak szexelnek-e, vagy több is van köztük. El tudom képzelni, hogy ezóta már a barátnője – vonom meg a vállam.

– Mindegy, hogy a barátnője-e vagy sem, akkor is beléd szerelmes – feleli hetykén.

– Nem megyek bele ebbe a témába még egyszer – emelem fel a kezem. – Teljesen mindegy, hogy mit mondok neked, te akkor sem fogod elhinni.

– Persze, hogy nem. A vak is látja, hogy fal téged a szemével – mondja, én meg égnek emelem a tekintetem. – Helga?

– Hm?

– Jól vagy?

– Persze, miért ne lennék jól? – kérdezek vissza zavartan.

– Nem, nem fizikálisan kérdezem. Lelkileg jól vagy?

– Jó, hogy itt vagy. Tartottam ettől a vacsorától – suttogom.

Nem volt annyira borzalmas az este, mint amilyen lehetett volna. Persze, Gergő és Ádám egymásnak feszült, de nem vártam mást. Mindketten elég heves természetű, tesztoszteronban gazdag hímek, akik feltétel nélkül ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. Nem mondom, hogy tetszik a kisajátító magatartásuk, de azért megmosolyogtat, hogy ennyire próbálnak mindketten védelmezni engem.