Elmerülés

Huszadik fejezet | Helga

– Istenem, de jó, hogy itt vagy! – ölel szorosan magához az anyám, amikor átlépem Fenyvesi Gábor családjának otthonát. Volt egy kis hányinger a torkomban, amikor Anya felhívott, és közölte, hogy nagyon szeretnék, ha átjönnék hozzájuk ebédre. Hamar elfoglalta a ház asszonyának szerepét, szó se róla, persze Elena, Gábor felesége is azonnal elköltözött, miután a férje a nyilvánosság előtt is felvállalta, hogy hűtlen volt hozzá. Biztosan tudta, hogy ez így van, de az utolsó pillanatig kiélvezte a luxus életet, amelyet Gábor biztosított neki.

– Anya, megfojtasz! – dorgálom meg, és óvatosan eltolom magamtól, mert tényleg életet veszélyeztető módon szorította a nyakam.

– Szia, Helgácska. Örülünk, hogy itt vagy – köszönt félszegen Gábor is a nappaliban, de ő nem mer semmilyen fizikai üdvözlést sem megkísérelni. Jobban is teszi, biztosan nem fogadnám szívesen.

A lehető legtöbb nyitottsággal indultam el ide, és úgy érzem, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb a lelkem, mint mielőtt elmenekültem Norvégiába, de azért még vannak bennem görcsök és gátak. Ennek ellenére már ezt is nagy eredménynek tartom. Néhány napja még azt mondtam Gábornak, hogy semmilyen szinten nem szeretnék része lenni az életüknek, most mégis itt vagyok.

– Milyen volt a nyaralásod? – érdeklődik Anya, miközben egy kézmozdulattal a kanapé felé hív. Gábor kérdés nélkül limonádéval kínál, amit kedvesen megköszönök, és még rá is mosolygok.

– Csodálatos. Oslo gyönyörű. És marha drága, de minden fillért megért, mert tényleg egy teljesen más világ. A parkok, az erdők, a tavak, a tiszta levegő, hogy éjjel tizenegykor még nem sötétedik be… – áradozom.

Túlzás nélkül életem legnagyobb élménye volt az Oslóban töltött négy nap. Főleg az a három, aminek részese volt Rebus, Ádám és Marci is. A tökéletes egyetemes definícióját jelentette. Minden pillanata ajándék volt, amelyeket ezer képben és emlékben őrzünk meg. Persze, Rebus Ádám kezét, én pedig a Marciét fogtam akárhová is mentünk, de ez sem rontott az élményen. Együtt voltunk, közel egymáshoz, és minden kalandot egymás mellett éltünk át. Mind boldogok voltunk, és kicsit beleszakadt a szívünk, amikor haza kellett jönnünk. Külön-külön. Ádámék egy nappal később jöttek vissza, lévén, hogy huszonnégy órás csúszásban voltunk egymáshoz képest, de még ez sem tudta elvenni a kedvem. Minden közös pillanatot kihasználtunk, minden ingert magunkba szívtunk, és csak keringettük egymásba az őszinte szeretetet.

– Csodálkozom, hogy nem Gergővel mentél. A közös álmotok volt Norvégia – jegyzi meg anyám, és a háta mögé dobja az aranyló szőkére festett haját.

– Gergővel… megromlott a kapcsolatunk. Nem támogatta azt, hogy szerelmes lettem. Sok vitánk volt miatta, aminek az lett a vége, hogy a költözés mellett döntöttem. De jobb ez így, sokkal nyugodtabb vagyok. Függetlenedek, és ezt jól élem meg, boldog vagyok – mondom nehezen ejtve a szavakat. Nem akarom tudatni anyámmal, hogy mi történt köztünk Gergővel, mert egyrészt még mindig felkavar, másrészt aggódna miattam, arra meg nincs szükségem. Marci mellett a legnagyobb biztonságban vagyok, most már senki sem bánthat.

– Sajnálom, hogy ez történt, de talán csak kell egy kis idő, és minden helyrejön köztetek. Annak azért nagyon örülök, hogy szerelmes vagy. Mesélsz róla? – kérdezi Anya izgatottan, és megszorítja a kezem.

Épp szóra nyitnám a számat, de ekkor megszólal a csengő.

Zavartan Gáborra pillantok, aki széles mosolyra húzza a száját, és felugrik a foteljéből, hogy beengedje a kint rostoklót.

– Várunk még valakit? – fordulok anyámhoz értetlenül, de ő csak vékony csíkká préseli a száját, és lesüti a szemét.

– Ádikám! Isten hozott! – köszönti a vendéget Gábor nagy hangon, rajtam meg egy pillanat alatt végigfut a sírhatnékság és a röhögőgörcs is.