Elmerülés

Tizenhatodik fejezet | Ádám

– Ez a csapat erős, ütőképes. Rendkívül jó jelöltjeink vannak, elhivatott aktivistáink. Megtaláltátok azokat a helyi ügyeket, amelyek megoldásra szorulnak, ismeritek a jelenlegi képviselők gyengeségeit, hibáit. Tudjátok, melyik az a pont, amiben ti jobbak vagytok. Látjátok, milyen alternatívákat kell megfogalmaznotok. Minden a kezetekben van, ahhoz, hogy sikeres kampányt folytassatok, minden a miénk ahhoz, hogy leváltsuk ezt a kurva rendszert! – csapok az asztalra szenvedélyesen, mire mindenki örömmámorban tör ki. Hangosan éljeneznek és tapsolnak, én pedig széles vigyorral az arcomon ülök vissza a helyemre.

Nyolcvanan-kilencvenen gyűltünk össze egy aprócska székesfehérvári irodában, miután a mai program befejeződött. Egy nap, egy megye. Ma Fejér volt soron. A menetrend mindig ugyanaz: reggel hétkor kezdünk egy kistelepülésen, aztán két óránként változtatjuk a helyszínt, és minden este a megyeszékhelyen zárunk a tagsággal. A látogatásoknak két célja van: találkozni a választópolgárokkal és lelkesíteni a jelölteket és a segédjeiket. Durva kampány lesz, ezért nem árt motivációt önteni beléjük, aminek része a szenvedélyes, néha káromkodásokkal teli beszéd. Egyszer-egyszer muszáj boksz edzőnek lenni, ha valaki politikai párt elnökének adja a fejét. Úgy hiszem, egyébként is két nagyon nehéz dolog van a politikában: hiteles, képzett jelölteket találni és az aktivisták érdeklődését és elhivatottságát megtartani. Legtöbbször ezen áll vagy bukik valójában egy kampány. Lehet egyéb tényezőket is hibáztatni egy-egy bukás miatt, de hetven százalékban ez a döntő, mások csak mellékesen jelennek meg.

Kortyolok egyet a fröccsömből, míg hallgatom Marci részéről is a lelkesítő beszédet.

Nem természetes az, hogy együtt turnézunk, mint egy fiúbanda, de úgy alakult a hosszútávú tervezésünk, hogy a párt központi életéből most vagyunk mindketten a leginkább hanyagolhatók, így a mai naptól összekapcsolódtunk, és együtt folytatjuk tovább a kampányt. Én a választókra koncentrálok, ő a tagságra. Lévén, hogy ő később kezdett bele, később is fog végezni, de egy ideig együtt maradunk.

– Nagyon kemény munka lesz, kevés alvással, sok talpalással. Na jó, rengeteg talpalással – magyarázza Marci, mire mindenki felnevet –, de minden percet, minden könnyet és minden fájdalmat megér majd, amikor a választás éjszakáján mi énekeljük a himnuszt. Mert így lesz, én biztosan tudom, hogy… – folytatja, de nekem eltereli a figyelmemet az előttem lévő telefonom, amin meglátom Vörös Béla nevét világítani.

Hideg rémület szökken a gyomromba. Ő sosem hív feleslegesen. Mindig konkrét feladatot adok neki, amit aztán ha teljesít, akkor telefonon jelenti. Most az a feladata, hogy a kedvesemet szemmel tartsa. Meghagytam neki, hogy Helgával minden nap beszélek, így ő csak akkor hívjon, ha baj van. Márpedig ő most hív engem.

Elnézést kérek a körülöttem ülőktől, és átfurakszom közöttük, hogy kiléphessek a csendesebb utcára, aztán azonnal felveszem a telefont.

– Hallgatlak, Béla – mondom kapkodva.

– Ádám… Helga nem akarta, hogy szóljak neked, de valami nagyon-nagyon nincs rendben vele. A lakásuknál várakoztam, miután hazament a munkából. Nagyjából félóra telt el, amikor sokkos állapotban kiszaladt az utcára. Zokogott, azonnal a karomba vetette magát, aztán elájult.

– Mi?! – kérdezem suttogva. Meg kell támaszkodnom az épület falába, mert beleszédültem azokba a mondatokba, amelyek elhagyták a száját.

– Véres volt a karja és ruhája, de azt hiszem, nem ő vérzett. Nem akart beszélni arról, hogy mi történt vele, csak azt kérte, vigyem őt Budavárra. Marci adott neki kulcsot a lakásához. Szerettem volna, ha látja egy orvos, mert tényleg nagyon rosszul volt, de nem engedte. Könyörgött, hogy vigyem Marci lakásához, ezért azt tettem. Felkísértem őt, adtam neki vizet. Noszogattam, hogy mosdjon meg, hátha jobb lesz. Én nem tudom… Szeretett volna egyedül maradni, ezért elhagytam a lakást, de továbbra is itt állok a kocsival, nem fogom levenni a házról a szemem.