Tizenhetedik fejezet | Helga

186 14 5
                                    

Besüt a nap a sötétítő függöny aprólékosan szőtt szövetei között, így a sugarak simogató melegségére ébredek. Aprót mozdulok, de érzem, hogy legalább négy különböző testrészembe fájdalom vándorol ettől, így halkan felszisszenek.

Megfordulok, de némi csalódottsággal veszem tudomásul, hogy már nem Ádám fekszik mellettem, hanem Marci. Bíztam abban, hogy fel fogok ébredni mielőtt elmegy, de nem sikerült. Sajnos – vagy szerencsére – lelkileg annyira elfáradtam tegnap, hogy amint Ádám karjai közé bújtam az ágyban, szinte azonnal elaludtam, és mostanáig egyszer sem ébredtem fel.

Szerettem volna elbúcsúzni tőle, megköszönni neki, hogy velem volt éjszaka, és hogy azonnal idejött, amikor Béla szólt neki. Meg akartam csókolni, és el akartam mondani, hogy nagyon szeretem. De nem ébredtem fel, és nyilvánvalóan Ádám sem akarta megzavarni a békés alvásomat. Nem haragszom rá emiatt. Biztosan azt gondolta, hogy borzalmas éjszakám lesz, tele nyugtalansággal és rémálmokkal, de azt hiszem, olyan megnyugvást adott nekem az ölelése, hogy egyelőre minden ilyesmit el tudtam kerülni.

Marcihoz bújok, a meztelen, selymes hátához, és átölelem a sötét szőrzet tarkította mellkasát.

– Szia – morogja álmos hangon, és megfogja a kezem, hogy megcsókolja.

– Szia – viszonzom a csókját a lapockájára. – Ne haragudj, amiért felébresztettelek.

– Nem aludtam mélyen – feleli, és óvatosan simogatja a sérült karomat.

Kicsurran a könnyem a gyengédségétől. Attól, hogy ilyen fontos vagyok neki és ennyire szeret. Pedig hazugságra kényszerítem őt, megnehezítem az életét. Könnyűszerrel kidobhatna innen, és simán mondhatta volna, hogy nem fog bébiszittert játszani mellettem. Ehhez képest Ádámnak kérnie sem kellett, hogy jöjjön, magától is itt volt. Pedig csak pár hete ismerjük egymást.

Gergő hároméves korom óta a barátom volt. Ismerte a titkaimat, mindent tudott rólam. Azt hittem, én is ismerem őt, de kiderült, hogy minden feltételezésem hamis volt vele kapcsolatban. Valójában egy szörnyeteg lakozik benne, aki akkor bukkant elő, amikor rájött, hogy valóban szeretek egy férfit, aki nem ő.

Ádámnak igaza volt, évek óta szerelmes lehetett belém, de ez a megszállott rajongása őrületbe csapott át. Olyan bestiális erővé formálódott benne, ami miatt már többé nem volt képes normális emberként gondolkodni. Aki tegnap a szemembe nézett és erőszakkal lépett fel ellenem, az már nem ő volt.

Amint Marci megérzi a könnyeimet, lágyan lehámozza magáról a karomat, de csak azért, hogy szembe fordulhasson velem, és az ujjaival megtörölhesse az arcom.

– Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni – suttogja, és megpuszilja a homlokom, majd magához von, és szorosan átölel. Eltemetem magam a mellkasában, és csak fürdőzöm a meleg bőre érintésében.

Hinnem kell Ádám szavainak: nem vagyok egyedül. Ők itt vannak nekem. Sokkal igazabb a kapcsolatom velük, mint Gergővel valaha. Sohasem sunyik, soha nem akarnak manipulálni, soha nem azt mondják, amit hallani akarok, hanem azt, amit éreznek és helyesnek látnak. Olyan sok szeretetet adnak nekem, pedig én nem kértem, és nem is vagyok biztos abban, hogy megérdemlem.

– Semmit sem tudtál volna tenni akkor sem, ha itthon vagy. Ez egyedül az ő felelőssége, senki másé. De jobban vagyok, Marci, sokkal jobban, mint tegnap. Olyan sokat segít, hogy Ádám és te mellettem vagytok. Az, hogy mindent otthagytatok értem… Tudod, most értettem meg, hogy korábban engem még soha senki nem szeretett feltétel nélkül. Nem ilyen áron akartam ezt megtapasztalni, de elmondhatatlanul hálás vagyok nektek – motyogom hálával és szeretettel teli hangon, míg Marci selymes, erős, sötét haját simogatom. – Most már te is aludj, tudom, hogy fáradt vagy. Itt leszek veled, átölellek téged, én is vigyázok rád, ahogyan te én rám – mosolygok rá, és látom, hogy kicsit ő is meghatódik.

ElmerülésWhere stories live. Discover now