Elmerülés

Első fejezet | Ádám

– Miért látlak olyan feszültnek, amilyennek csak nagyon ritkán? – érdeklődöm a feleségemnél, mikor még egy perccel az üzenet elküldése után is csak a monitort bámulja. – Ugye, nem bántad meg, hogy igent mondtál? – teszem a vállára a kezem.

Egy ideje levelezést folytat egy újságíró lánnyal, aki még nem is igazából újságíró, csak akként dolgozik, mert őstehetségnek van ítélve. Én személy szerint nem igazán ismerem a munkásságát, de azt tudom, hogy habár pofátlanul fiatal, nagyon elismerik az írásait. Már csak azért is, mert olyan dolgokat hozott felszínre az elmúlt években, amelyeket addig soha senki. Nemcsak, hogy nyílt, szabadszájú és éles kritikájú cikkeket közöl, de olyan oknyomozásokat folytat, mint csak kevesen ebben az országban. Meg kell hagynom, tisztelendő az, amit tesz, de van bennem egy kis félsz, hogy nem azért akarja-e magához édesgetni a feleségemet, hogy a pártom közelébe kerüljön, és kompromittáló információkat szerezzen róla. Ugyan nincs sok takargatni valónk, elég instabil a párt megítélése, mióta elnöki székbe kerültem.

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e. Nem akarok ártani neked – néz fel rám.

Lehajolok hozzá, és megcsókolom. Nem szeretném, ha aggódna a döntése miatt. Persze, megkérdezett róla, de én azt mondtam, ha róla akarnak könyvet írni, akkor erről neki kell ítéletet mondania, én nem számítok. Pontosan tudom, hogy mi miatt ennyire népszerű Nóri, és miért vagyok én ennyire népszerűtlen. Az egyszerű emberek azt gondolják, nem illünk össze. A feleségem mindig nőies finomsággal és eleganciával, empatikusan, de őszintén mutat rá a problémákra. Azt hiszem, ő sokkal inkább lenne politikusnak való, mint én. Én sokszor nagyon nyers tudok lenni, nekem nincs annyi türelmem a hazugságokhoz és a képmutatáshoz, mint a feleségemnek. Ugyan ő maga nem tölt be szerepet a pártban, nem fél attól, ha véleményt kell nyilvánítani. Gyakran keresik meg őt újságok riport céljából, és ő sosem zárkózik el attól, hogy nyilatkozzon.

Jellemző a politikában, hogy a nőket igen gyakran érik szexista támadások, csupán azon okból, hogy egyáltalán van merszük belépni a férfiak játszóterére. Azt gondolná az ember, hogy ez a hímek sajátja, de nem így van. A nők sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni a nőtársaikkal, mint a férfiak.

Nóri valahogy mégis más. Őt sokkal kevesebb támadás éri, mint a képviselőtársaimat, vagy egyéb pártok politikusnőit. Nem pontosan értem ennek az okát, de mindenképpen pozitív hatást gyakorol az én megítélésemre is. Éppen ezért jelen pillanatban azt gondolom, hogy ha Fogarasi Helga szándékai tiszták, akkor mindenképpen nyerhetünk ezzel a riportkönyvvel.

– Az a fontos, hogy te ne sérülj ebben. Én ki fogom tudni szűrni, ha tisztességtelen ez a megkeresés, de ha nem az, akkor viszont minden a te kezedben van. Csak rajtad múlik, hogy mit osztasz meg az életedből, a gondolataidból. Nem kell semmi olyat, amit nem szeretnél. Főleg nem kell, hogy ez rólam szóljon. Ez a te történeted, senki másé – mondom lassú, nyugodt hangon. Szeretném tudatosítani ezeket a szavakat Nóriban. Semmiképp sem lenne jó, ha kontraproduktívra sikerülne ez a könyv. Nem akarom direktmódon kampányeszköznek használni. Nem szeretném, ha bulvárszenny lenne, amelyen aztán csámcsognak majd az emberek. Soha nem használnám arra a feleségem, hogy lássák a választók, mennyire jó férj vagyok. Családdal nem kampányolok, az számomra egyértelműen tabu.

– Szeretném, ha megismernéd őt, minél hamarabb. Én túl jóhiszemű vagyok, nem fogom látni, ha baj van.

– Jól van – egyezek bele. – Holnapra hívtad ide, ugye? – kérdezem, mire Nóri bólint. – Mi lenne, ha én fogadnám? Azt hiszem, nincs túl sok dolgom délután, szóval itthon tudok lenni, amikor jön. Te meg addig elmehetnél valahová. Ha úgy ítélem, bajt hozhat ránk, akkor elküldöm, ha nem, akkor majd felhívlak, és megkérdezem, hogy soká jössz-e, rendben van?