Elmerülés

Tizenegyedik fejezet | Helga

Miután tegnap délután Ádámmal elváltunk, és ő visszament az irodába, kikerült a posztja a Facebookra, amiben egyrészt tagadta Verus állításait és megmagyarázta a ferencvárosi ingatlanjának történetét, másrészt azonban elég keményen belém állt anyám és Fenyvesi kapcsolatának nyilvánosságra hozatalával. Sokkal jobbnak éreztem így, mintha nekem kellett volna számon kérnem anyámat arról, hogy miért találkozgat az egykori miniszterelnökkel. Különben sem tudtam volna megmagyarázni, hogyan szereztem tudomást erről a kompromittáló információról.

Anyám már tegnap délután felhívott, hogy magyarázkodjon, de én nem akartam meghallgatni. Vagyis, de, nagyon is kíváncsi voltam a válaszaira, csak épp el kellett játszanom, hogy én is Vámosi-Tóth pártelnök úr bejegyzéséből szereztem tudomást erről az egészről. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, amiért hazudtam az anyámnak ezzel kapcsolatban. Ő is folyamatosan félrevezetett nekem. Amiatt sincs bennem szégyenérzet, hogy politikai tőkekovácsolásra használtam fel őt. Egy mocsok embert véd, akinek már semmi keresnivalója nincs a politikában. Épp ezért, ha rajtam múlik, a kormánnyal együtt fog bukni ő is.

– Hallgatlak, Anya – veszem fel a telefont most, tizenhat órával Ádám posztja után. Tegnap arra kértem, hogy hagyjon nekem egy kis időt gondolkodni, és ma délelőtt hívjon fel, hátha addigra megnyugszom.

– Mi ez a harc közted és Vámosi-Tóth között? – kérdezi úgy, mintha nekem lenne elszámolni valóm ő felé.

Zavartan felkacagok.

– Szerintem ebben a történetben nem nekem kell magyarázkodnom – felelem magamra erőltetett nyugalommal.

– A családunkat támadja – mondja lassan és érthetően.

Ez azért megmosolyogtat. Anyám szerint Ádám támadja a családunkat, de nyilvánvaló módon azt nem érzi visszásnak, hogy ő maga elhallgatta előttem, hogy apám halála óta is – huszonegy éve – folyamatosan kapcsolatban van egy pártelnökkel, aki valaha Magyarország kormányfője volt.

Politikai célokra használni más családját egyértelműen aljas, olcsó húzás, de a nyilvánosság szemében Verus és én voltunk azok, akik először támadtak. Ádám elmondása szerint Nóra ezt nagyon rosszul viseli, még úgy is, hogy tudja, semmi köze nem volt Ádámnak Verushoz. És őszintén szólva, látva azokat az undorító cikkeket, amik születtek róluk, nekem is összeszorult a gyomrom. Hihetetlen módon sajnáltam Nórát, és ezen nem segített, hogy éppen ezen a napon váltam igazán egy párrá a férjével.

Nem mertem még belegondolni, mi fog történni, ha kiderül a kapcsolatunk. Azt hiszem, nem is tudatosítottam magamban, hogy mit csinálunk mi ketten. Egyértelműen valami szörnyűséget készítünk elő, amiben nem lesznek nyertesen. Ezzel a szerelemmel mindenki csak bukhat, mint egy pusztító, véres háborúban. Úgy teszünk, mintha ez normális lenne: két ember megtetszik egymásnak, passzolnak a gondolataik, az értékrendjük, a személyiségjegyeik, kívánják egymás testi közelségét, ezért hagyják magukat egymásba beleszeretni. Aztán ezer eszement dolgot tesznek, mintha ez is normális lenne.

Nem normális. Nem normális, hogy a szeretőm politikai előrejutásának érdekében feldobom az anyámat, nem normális, hogy mindenki előtt titkolózunk, nem normális, hogy két szövetséges ilyen őrült módon szereti egymást.

– Anya, elmondod, hogy miért találkozgatsz Fenyvesi Gáborral? – kérdezem, mert már most meguntam ezt a beszélgetést. Nem bírom a süketelést és a nagyon jól felvett áldozati pózát.

– Barátok vagyunk – közli, mintha mi sem lenne természetesebb. – Nagyon régóta ismerjük egymást, és nem szakadt meg a kapcsolatunk.

– Sosem beszéltél nekem róla.