Elmerülés

Hatodik fejezet | Ádám

– Szia, Helga – suttogom a hajába, amikor még mindig magamhoz simítva tartom.

– Szia – mosolyog rám, ahogy kiválik az ölelésemből. – Haragszol rám? – kérdezi szégyenlősen.

– Nem. Soha nem haragudtam rád – rázom meg a fejem, és megcsókolom a kezét, hogy megnyugtassam.

Úgy érzem, leesett egy kő a szívemről, hogy most itt van velem. Pokoli volt az utóbbi egy hét. Felemésztett a bűntudat, de közben szenvedtem attól is, hogy Helgát magára hagytam. Tudtam, hogy szüksége lenne rám, és arra, hogy elmondjam neki, nem ő a hibás, ne hibáztassa magát. Azt hittem, ha nem találkozunk, nem fogok rá gondolni, de nem volt perc, hogy ne jutott volna eszembe.

– Nem akartam idejönni. Nem akartalak megzavarni. Összezavarni. El kezdtem dolgozni a szerkesztőségben, és engem küldtek a sajtótájékoztatódra. Nem tudtam ellentmondani – magyarázza.

– Tudom – bólintok.

– Tudod? – kérdez vissza döbbenten. – Honnan?

– Attól, hogy nem hívtalak fel, még nem engedtelek el, Helga – felelem.

– Ez mit jelent? – faggat tovább. Látom, úgy érzi magát, mint akit leforráztak. De lehet, hogy csak a közelségemtől pirult el.

– Rád állítottam az egyik fontos emberemet – mondom vigyorogva.

– Mi? Te megőrültél, baszd meg?! – ordít rám. – Ez beteg! Nem volt elég, hogy lekérted aktába zárva az életem, még valaki követ is engem a te megbízásodból? – kiabál még mindig.

– Nem valaki, Helga. Vörös, alias Kommunista Béla, személyesen – felelem derűsen, és bár látom, hogy nagyon mérges rám, kicsit ő is elmosolyodik.

– Rohadt vicces ez a név a te szádból – kuncog édesen, de aztán visszaveszi a keménységét, és tovább osztja a fejem: – De mégis mit gondoltál? Nem követethetsz valakit, ha ahhoz van kedved! Ez nagyon ijesztő!

– Csak tudni akartam, hogy jól vagy. Szomorú voltál, amikor utoljára beszéltünk.

– Ádám… nem voltam szomorú, én csak… nagyon sok minden kavargott bennem, és azt éreztem, hogy könnyebb lenne, ha mellettem lennél, de természetesen elfogadtam, hogy időre van szükséged. Tudom, hogy neked sokkal nehezebb volt a családod miatt.

– Akkor sem volt helyes, hogy magadra hagytalak. Gyáva voltam, megfutamodtam a felelősség elől. Teremtettem egy helyzetet, amivel aztán nem voltam képes szembenézni. Nagyon sajnálom, amiért úgy érezted, elárultalak. Nem akartam ezt tenni, nem akartalak bántani téged – suttogom.

Helga megszorítja a kezem, és kitöröl egy könnycseppet a szeméből.

– Nem haragszom rád, és nem érzem azt, hogy elárultál. Csak nem szeretnélek elveszíteni – feleli. – De ettől még azt nem bocsátom meg, hogy rám állítottál egy nyomozót – figyelmeztet felemelt ujjal.

– Akkor sem, ha meghívlak egy kései ebédre? – kérdezem szórakozottan.

– Ádám! – kiált rám sértődötten, és fegyelmezően rácsap a vállamra.

– A mellkasomat négy napig kellett takargatnom miattad, Kislány, úgyhogy nyomatékosan megkérlek, hogy ezúttal ne bántalmazz! – szólok rá színpadiasan, és látom, hogy most már tényleg nagyon közel van ahhoz, hogy őszintén elnevesse magát.

– Te meg úgy belemartál a hátsómba, hogy két napig ülni is fájt! – vádol.

– Nem büntetésnek szántam. Ha meg akartalak volna büntetni, más módszert alkalmazok. Olyat, amitől lábra állni is fájt volna – felelem.