Elmerülés

Huszonharmadik fejezet | Helga

Sok mindent mondhatok az anyámra, de azt nem, hogy ne az ő főztje lenne a kedvencem. Bélpoklos ember vagyok, soha nem sajnáltam a hasam, amit bizonyára neki és az általa készített ételeknek köszönhetek. Azt hiszem, egy Michelin-csillagos séf főztje sem tudná kenterbe verni anyámét, ha az én megítélésemről lenne szó.

Marci és Gábor végigbeszélték az egész ebédet, ami több szempontból is hasznos volt számomra. Egyrészt nekem még mindig nehezemre esik itt lenni, másrészt így szabadon kanalazhattam anyám sárgabarack krémlevesét és tömhettem magamba a hortobágyi húsos palacsintáját. Nekik még mindig van egy csomó átbeszélni valójuk a múltból, amire tökéletes alkalmat adnak az ilyen összejövetelek. Gábor általában az ötleteivel Ádámot és engem bombáz, így Marci nemigen tartja vele a kapcsolatot, hacsak családi ebédre nem kényszerül velem jönni.

Kicsit feszíti a torkomat a gondolat, hogy rossz férfi ül mellettem, és emiatt folyamatosan Ádámra gondolok. Az akar lenni, akit szeretnék magamnak. Meg akarja adni azt a kis pluszt, ami eddig hiányzott. Felad értem mindent, hogy benne is megtalálhassam azt, amit Marciban szeretek. Úgy érzem, egyre inkább kitölti a szívemen hagyott lyukakat. És emiatt nekem is adnom kell valamit. Nem kötelességből, hanem belső indíttatásból. Nem játszhatok vele, nem játszhatok Marcival, és nem játszhatok saját magammal sem. Eldöntöttem, hogy mit akarok: Ádámot akarom, és ha ehhez az kell, hogy a lehető legkevesebbre csökkentsem a Marcival való találkozásaim számát, akkor megteszem. Akkor is, ha kicsit beleszakad majd a szívem, és őt is összetöröm.

– Na, van még hely a tortának? – csicsergi anyám fülig érő mosollyal. Bizonyára feszélyezi őt, hogy tízpercek óta csak a férfiak folytatnak nagy eszmecseréket, és ezt igyekszik megtörni a desszert felszolgálásával.

– Szerintem mindannyiunknak van egy különálló édességgyomra – mosolyog rá Gábor, és lágyan megsimogatja a derekát, amikor feláll, hogy a konyhába menjen.

Még szokatlan dolog látni anyámat egy férfi mellett – főleg, hogy ez a férfi a harmadik magyar köztársaság egyik ex-miniszterelnöke. Sosem láttam még őt szerelmesnek, nem tudtam, milyen, amikor hozzáér egy férfi, milyen, amikor gondoskodik az "uráról". Mindig csak mi voltunk egymásnak, senki más. Talán ez is oka volt annak, hogy a legelső kapcsolatomat egy vadállat mellett éltem meg. Lehetséges, hogy sosem tapasztaltam volna meg a szerelmet, ha nem találkozom Ádámmal. Sorsszerű szerelem volt, amely villámként csapott belém. A legszebb, legcsodásabb, legmeghatározóbb szerelem ez, amit nem kockáztathatok. Ádám miniszterelnök lesz, én pedig társaként tartok vele ezen az úton, legyen az akármilyen rögös, nehéz és küzdelmekkel teli is.

– Boldog szüüüli-naapot..! – kezdi énekelni Anya, kezében a csokoládés tortával, amelyet tudom, ő sütött, majd a kántáláshoz Gábor és Marci is csatlakozik, én meg szélesen elmosolyodom, és nagyokat pislogok, hogy ne csurranjon ki a könnyem.

– Fújd el a gyertyát! – teszi a hátamra a kezét Marci.

Becsukom a szemem, így oltom el a számon kiáramló levegővel a kettest és hármast formázó viaszdíszeket. Semmit sem kívánok, mert nem hiszek benne. Biztosan sok mindenhez kell szerencse is, de én általában teszek az álmaimért, nem a csodát várom.

– Vághatok nektek? – kérdezem, és tartom a kezem, hogy Gábor odaadja a tányérját. Meg is teszi, én pedig nagy szeletet billentek rá. Marcinak, Anyának és magamnak is szedek.

– Hmmm, ez isteni! – morogja Marci, amikor megízleli anyám csokitortáját. Az a málnás sem volt semmi, amit tegnap Adél sütött, de anyámét világszerte árulni kéne. Nem volt olyan születésnapom, amelyen nem ezt készítette nekem. Minden évforduló legszebb része ez a torta. Az állandóság illúzióját adja.