Elmerülés

Tizenkilencedik fejezet | Ádám

Magyar szemmel nézve Norvégia egészen más világ, mint a miénk. Nemcsak az éghajlatát és a természeti kincseit tekintve, de az egész társadalom gondolkodásmódját, a gazdaságát és a politikai berendezkedését szemlélve is.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Norvégiának az Északi-tengerből nyert gázzal és kőolajjal minden az ölébe hullott, pedig ez ennyire nem egyszerű. Az északi országok közül egyedül ők rendelkeznek hatalmas vagyont érő, kitermelhető szénhidrogénekkel, senki más. S bár van halászatuk, mezőgazdasági termelésünk legkevésbé sem jelentős.

Az északi szociális modell – amellyel gyakran szociáldemokrata vagy skandináv modell néven is találkozhatunk a szakirodalomban – két nagyon fontos tényezőn alapszik: az egészségügyön és az oktatáson.

Szokás úgy tenni, mintha a politikusok a világ összes többi táján ezt nem tudnák, pedig pontosan tisztában vannak vele. Meglehet, tényleg baloldali elképzelés, hogy e kettőt alanyi jogon kellene biztosítani minden állampolgár számára, ugyanakkor a liberális, szabad piacban és kapitalizmusban hívők sem tagadhatják, hogy a termeléshez összeségében két tényező kell: képzett munkavállalók, akiket az oktatásban lehet képezni, és testileg és lelkileg egészséges emberek, amelyet az egészségügy biztosít.

Ez a baloldali, jobboldali, konzervatív és liberális politikacsinálók számára is egyértelmű. A helyzet azonban az, hogy kis hazánkban – és sok más egyéb országban – nem lehet az egészségügy vagy az oktatás kérdéskörével választást nyerni, mert nem ezek jelentik a sarkalatos pontokat a választókorú állampolgárok számára.

A post-truth – vagyis a posztigazság – korában nem az objektív tények, hanem a hiedelmeken és félelmeken alapuló érvek hatnak a közvéleményre. Magyarul, a hazai választók számára az oktatásból hozott rossz emlékek egyet jelentenek a jelenlegi helyzet legitimálásával. A többség elfogadhatónak tartja azt, hogy az iskolákban nincs kréta, fénymásolópapír vagy szaktanár, de nem tartják elfogadhatónak a másság bármilyen formájú megjelenését, legyen az bőrszín, vallási meggyőződés, fogyatékosság, szexuális identitás.

Szeretjük azt gondolni, minden a politika hibája, pedig ez nem igaz. A társadalom sok esetben olyan politikai vezetést kap, amilyet megérdemel. Abban a korban, amikor mindenki mindent mér a kutatóintézetein és a agytrösztjein keresztül, milliméter pontosan ki lehet számítani, hogy milyen politikát kell folytatni ahhoz, hogy egy adott kormány évtizedekre hatalomban maradhasson. Elvekre nincs szükség, elég az emberek félelempontjait nyomogatni.

Éppen ezért naiv lenne azt hinni, hogy csupán a humánerőforrásokba való anyagi befektetés elég lenne ahhoz, hogy Magyarország Norvégiává váljon. Nem, nem a szénhidrogének nem léte okán, hanem a kritikus gondolkodás és a citoyenként – állampolgárként – való viselkedés hiánya miatt.

Arra, hogy mi az északi modell vagy Norvégia titka, több lehetséges elméletet is ki lehet emelni.

Az első megközelítés a történelmi hátteret veszi alapul, pontosabban azt, hogy egy adott ország hogyan viszonyult a feudalizmushoz.

Norvégia történelmileg fiatal országnak számít, hiszen csak egészen későn tudott Svédországtól függetlenedni. Az előző két évszázadig Európa peremterülete volt, perifériaként működött. A kevés termőföld arra sem volt alkalmas, hogy nagy hűbérbirtokok alakuljanak ki, de ez nem jelentette azt, hogy a társadalmi különbségek ne lettek volna jelentősek.

Nyugaton a feudalizmus egészen mást jelentett, mint Magyarországon. Noha ott is voltak hűbérurak és jobbágyok, nem létezett a kettős teherviselés. Magyarországon nemcsak a földművelés, de a katonáskodás is feladata volt a legalsóbb társadalmi rétegeknek. Nyugaton ez nem így alakult ki, sőt! Harmadik rendként a jobbágyság is megjelenhetett a törvényhozásban, vagyis kvázi teljes értékű állampolgárként funkcionáltak, ami a későbbi demokráciák kialakulását szolgálta.